A kórház felé tartottunk. Mellettem egy idegennel, a hasamban egy kisbabával, borzasztó fájdalommal és aggodalommal.
Ahogy beértünk a kórház területére, leparkoltunk és a mellettem ülő ismeretlen kiszállt és egy pillanat alatt az ajtóm mellett termett. Kinyitotta és segített ki mászni az autóból. A fájdalom nem igazán múlt. Az idegen fiú megfogta a derekam és segített bebicegni a kórházba. Nem kérdezett senkit csak bevezetett egy szobába. Nem tudtam mit csinál, de annyira legyengültem addigra, hogy nem ellenkeztem. Egy szobába vitt, ahol egy ágy, két szék és pár szekrény volt tele orvosi eszközzel.
-Feküdj csak le az ágyra és húzd fel a pólód! -Mondta, miközben a szekrényben kezdett pakolászni.
Csak álltam az ajtóban és néztem rá felhúzott szemöldökkel. Amikor visszafordult és rámnézett egy félmosolyt láttam az arcán.
-Ne haragudj elfelejtettem mondani, hogy orvosnak tanulok és ez a rendelőnk. És ne aggódj
megvizsgállak!
Eszembe juthatott volna, mondjuk amikor bevezetett a rendelőbe és senki nem kérdezte tőle, hogy mit csinál, de nem voltam gondolkodó állapotban.
Felfeküdtem az ágyra és felhúztam a pólóm. Odahúzott egy szék és rákötött valamit a mellettem lévő gépre.
-Csak megnézzük ultrahanggal, hogy minden rendben van-e.
Egy bólintással bele is egyeztem.
-Úgy látom nincs semmi baj. Mindenesetre a biztonság kedvéért csinálhatnánk egy vérvételt.
Egy nagy kő esett le a szívemről.
-Rendben. Azt meg tudjuk itt csinálni? -Kérdeztem miközben ő a fájdalomcsillapítót tette le nekem.
-Persze. Viszont ahoz át kell menünk a másik terembe.
Be vedtem a kiadagolt fájdalomcsillapítót, felsegített majd felkísért a vérvételre.
-Nem vagy mostanában ideges? -Kérdezte kicsit visszafogottan mintha ezzel a kérdéssel fájdalmat okozna.
-Egyébként a nevem Maggie. -Mondtam és úgy csináltam mintha nem hallottam volna a kérdését.
-Igen tudom. Ismerem a nevelő szüleidet. A nevelő anyukád folyton rólad beszél. Tudod, nagyon szeret téged.
-Igen. És én is nagyon szeretem őt. -Mondtam félig mosolyogva. Azért csak félig, mert még nem igazán hatott a gyógyszer.
-Nos, én Dan vagyok. És örülök, hogy megismertelek. Bár jobb lett volna, ha nem ilyen körülmények között ismerkedünk meg..
-De legalább segítettél. És köszönöm! -Vágtam a szavába.
-Ez a dolgom. De igazából feltettem neked az előbb egy kérdést.
Közben felértünk és leültünk a várakozóba.
-Igen, tudom. -Mondtam és közben eszembe jutott minden.
-Ezt azért kérdezem, mert nagy valószínűséggel az idegességtől is fájhat a hasad.
Ez eszembe sem jutott. Árthatok a babának ezzel az egésszel.
-Valójában igen. Tudod most a barátommal lennék, ha..
-Elhagyott? -Szólt közbe sajnálkozva.
-Nem. Én hagytam el.
-Megcsalt vagy..
-Nem én.. én csak.. nem szeretném elvenni a fiatal korát. Hogy bulizhasson, elmehessen bárhova, tanulhasson. Egyszer majd elfelejt és boldog lesz mással.. Én ezért hagytam ott. A boldogsága érdekében.
Éppen ekkor hívtak be. Nem volt alkalom rá, hogy bármit is mondjon. Nem is néztem rá, nem akartam tudni mit gondol.
Miután megcsinálták a vérvételt, kijöttem a teremből és Dan ott várt. Rám mosolygott, majd felajánlotta, hogy hazavisz. Beszélt még pár szót a nővérrel, aki bent volt velem, majd visszajött hozzám és együtt mentünk az autóhoz.
Nem szólaltunk meg csak amikor elindultunk.
-Van valami baj?
Kérdően rámnézett.
-Odamentél a nővérhez.
Egy olyan "ja az" arckifejezést láttam rajta.
-Igazából nem hiszem. A nővérrel csak arról beszéltem, hogy sürgessék meg az eredményeket.
-Ó, akkor protekcióm van a vérvételen. -Próbáltam kicsit oldani a feszültséget. Sikerült. Egy mosolyt láttam az arcán.
-Szerintem nem lesz semmi gond. De holnapra kiderül.
-Rendben, majd eljövök az eredmény..
-Szívesen elviszem neked. -Vágott megint a szavamba.
Egy pillanatig csak néztem rá, nem is tudom miért, talán mert ilyen kedves. De amikor észrevette, hogy nézem felémfordult és észbe kaptam és elfordultam.
-Ó. Köszönöm. De csak ha nem gond.
-Persze, hogy nem. -Mosolygott rám.
Ezek után már nem nagyon beszélgettünk. Mielőtt a házunk elé értünk kapott egy hívást, amiből csak az következtettem le, hogy még sietnie kell valahova. Amikor hazaértünk kiszálltam és láttam, hogy ő is kiszállt, hogy bekisérjen.
-Ne kisérj be! -Állítottam meg. Ilyedt arcot vágott. -Sietned kell! -Mondtam, mielőtt feltette volna a miért kérdést.
-Rendben. -Bólintott egyet mosollyal az arcán.
-Köszönök mindent.
-Örülök, hogy megismertelek. -Szólt ki a még lehúzott kocsi ablakból.
-Én is.
Ezután el is hajtott.
Egész este rajta gondolkoztam. Valami megfogott benne. Valamiért olyan érzésem volt, mint amikor Bent megismertem. Nem tudtam miért járt ennyire a fejemben.
"Az életben mindig kell egy cél, egy álom! Gondolj bele, nélkülük mi értelme lenne az életnek? Soha ne add fel az álmaidat! Harcolj értük, hogy boldog lehess!" Maggie
2015. július 22., szerda
2015. június 7., vasárnap
23. rész: El kell mennem
Csak álltunk megdermedve, amikor megtudtuk ki van a vonal végén. Hirtelen azt se tudtam mit tegyek. Ana is így érezte. Láttam rajta, hogy csak azt várja, hogy mondjak valamit. Nem állhattunk tovább tehetetlenül elkértem a telefont.
-Halo! -Szóltam bele a telefonba.
-Maggie? -Kérdezte kétségbeesetten.
-Igen én vagyok.
-Maggie! Végre el tudtalak érni! -Mondta megkönnyebbülve.
-Sajnálom, hogy nem hívtalak vissza!
-Ezek szerint már otthon vagy! Rettenetesen aggódtam! Miért mentél el a kórházból?
-Hiszen ott hagytál, amikor megtudtad, hogy terhes vagyok.
-Csak ledöbbentem. Nem tudtam mi lesz innentől. De amint átgondoltam visszamentem, de téged már sehol nem találtalak. Borzasztóan aggódtam, mert gipszes lábbal, terhesen, az agyrázkódásból kilépve eltüntél.
-Ben! Sajnálom! Úgy döntöttem, hogy megtartom a babát, de nem akarom, hogy emiatt ne legyen lehetőséged megvalósítani a terveidet a jövőre nézve!
-Ne mondj ilyeneket! Én nem.....
-Sajnálom! Kérlek próbálj meg elfelejteni és légy boldog! Éld tovább az életed! -Szakítottam félbe.
-Maggie!
Nem adtam meg neki a lehetőséget, hogy visszatarthasson, ezért kinyomtam a telefont. Próbáltam visszatartani a könnyeimet, de nem tudtam. Azért nem hagytam, hogy befejhesse, mert ahogy Bent ismerem, biztosan azt mondta volna, hogy segít nekem mindenben és mellettem lesz. De nem vehetem el tőle az álmait.
Lehoztam a bőröndjeimet, majd fájdalmasan búcsúzkodtunk.
-Mit mondjunk Bennek, ha idejön? -Kérdezte Ana.
-Hogy nem tudjátok, hogy hovamentem, de biztonságban leszek.
-De igaz tényleg így lesz? -Lépett közelebb a nagymamám.
-Persze! De bármikor meglátogathattok.
Elköszöntünk, majd beültem a taxiba és újra a reptér felé közelítettem. Egyre inkább járt már a babán az eszem. Vajon fiú lesz, vagy lány? Hogy fog kinézni? Mi legyen majd a neve? Hasonló gondolatok sokasága keringett a fejemben. Úgy gondoltam, hogy nagyon boldog lesz és mindent meg fogok neki adni. Nekem innentől az ő boldogsága lesz a legfontosabb.
Amikor hazaértem már késő volt, de a nevelőszüleim még megvártak. Segítettek lepakolni, majd lefeküdtek aludni. Lefekvés előtt megnéztem a telefonom, ekkor láttam, az üzeneteket Bentől.
"Kérlek, beszéljük meg személyesen!"
"Nem akarlak elveszíteni!"
"Szeretlek! Mindennél jobban!"
Egyre nagyobb fájdalmat okoztak ezek a mondatok. De tudtam, hogy így lesz a legjobb.
Másnap egy szörnyű érzésre keltem. Rettenetesen görcsölt a hasam. Nagyon meg voltam ilyedve. Próbáltam lebizegni a nevelőszüleimhez, hogy segítsenek, de elég nehéz volt összegörnyedve, gipszes lábbal. Amikor megláttak a lépcső végében, azonnal rohantak oda hozzám. De nem csak a nevelőszüleim voltak a szobában, hanem egy ismeretlen ember is.
-Mi a baj Maggie? -Kérdezte a nevelőanyukám.
-Nagyon fáj a hasam! Félek, hogy valami történt a babával!
Az ismeretlen arc közelebb lépett hozzám és kérdezősködni kezdett.
-Milyen fájdalmat érzel?
-Csak, görcsöl. De nagyon!
-Be viszlek a kórházba kivizsgálásra.
Hirtelen nem tudtam, hogy bíznom kéne egy ismeretlenbe, de láttam rajta, hogy csak segíteni szeretne, ezért vele mentem. Beszálltam az ismeretlen kocsijába és reménykedtem, hogy nem lesz semmi baj.
Következő rész: 24. rész: Egy új barát
2015. május 29., péntek
22. rész: Elvesztettem
Kiszálltam a taxiból, majd az ajtóhoz sétáltam. A harmadik csengetésre nyitottak ajtót. A volt nevelő anyukám volt, aki látszólag rendesen meglepődött a látványtól.
-Maggie! Te... Neked nem Spanyolországban kéne lenned? -Kérdezte szaggatottan.
Egy percig nem szóltam egy szót se, de amikor végre beszélni tudtam, kivsordult a könnyem.
-Sajnálom! Csak segítségre lenne szükségem.
-Ó persze gyere be! -Ölelt át, majd beengedett. -Mond csak mi történt veled? És miért van gipszben a lábad?
-Kérdezte kétségbeesetten.
Elmondtam neki mindent, a balesettől addig amiért most itt vagyok.
-Természetesen maradhatsz ameddig csak szeretnél! És ha megszületik a kicsi, mi nagyon szívesen segítünk mindenben!
Nagyon hálás voltam, amiért ilyen segítőkészek voltak. Beszégettünk még, majd segített bepakolni a szobába, ami egykor még, egy rövid ideig az enyém volt.
-Most pihend ki magad! De reggel hívd fel a nagyszüleid és a testvéred! Ők nem tehetnek semmiről! Magyarázattal tartozol nekik, hogy miért nem fogsz hazamenni egy évig! -Mondta, majd még utoljára átölelt és hagyott, hogy pihenjek.
Egész éjszaka csak gondolkoztam. Azon, hogy mit mondjak a nagyszüleimnek, Ananak és Bennek. Ben azóta már rengetekszer keresett telefonon. De nem volt erőm és bátorságom visszahívni. Nem akartam neki elmondani, hogy hol vagyok.
Reggel, amikor felkeltem, az jutott eszembe, hogy ma kellene hazamennünk. Úgy döntöttem összeszedem magam és beszélek Anaval. De nem beszélhettem ezt meg vele telefonon. El kellett neki mondanom, hogy nem fogok hazamenni egy ideig, csak ha már a kicsi nagyobb lesz. Arra gondoltam, hogy ha este érnénk haza és ha Ben is akkor jön repülővel, ahogy az tervezve volt, én talán találok egy gépet ami hamarabb megy és még azelőtt beszélhetnék Anaval, mielőtt Ben hazaérne.
Ahogy ezt átgondoltam, futottam is a repülőre. Már ahogy törött lábbal futni lehet. Egy óra múlva indult gép. Addig csak vártam a reptéren, pihentettem a lábam és még mindig csak ezen az egész dolgon gondolkoztam.
Amikor odaértem, egyből hazamentem. Nagy örömmel fogadtak, de nem értették miért jöttem ilyen hamar. És hogy miért egyedül.
Amikor elmondtam, hogy terhes vagyok, ledöbbentek, de a nagyszüleim mégis örültek és azt mondták, hogy mindenben támogatnak. Nem volt szívem közölni velük, hogy itt hagyom őket, de muszáj volt. Nem maradhattam ebben a városban. Megkértem, hogy üljünk le beszélgetni és amikor hatalmas szívfájdalommal elmondtam, nem tudtak szóhoz jutni. Nem akartak elveszíteni, nem akarták, hogy elmenjek, főleg nem úgy, hogy most már nem csak magamra kell vigyáznom. Próbáltak megoldásokat keresni, de egyik se volt olyan, amivel távol tartom magam a várostól. Összepakoltam, közben borzalmas volt látni, ahogy a nagymamám csak sír. Nyugtatgattam, hogy nem örökre megyek el, ő is bármikor meglátogathat és ha megszületik a pici, egyből fogok nekik szólni. De tudom, hogy nem sikerült igazán megnyugtatni. Tudtam milyen szörnyű érzés elveszíteni valakit, de nem tehettem mást. Nem tehettem tönkre Ben életét. Ha meg itt maradnék lehetetlen lenne, hogy ne találkozzunk. Éppen mentem le a lépcsőn, amikor megcsörrent a telefon és Ana felvette. Amikor beleszólt és a vonal másik végén lévő fél visszaszólt, hirtelen ledőbbent arca lett. Majd rámnézett és tátogott.
-Ben az!
Következő rész: 23. rész: El kell mennem
2015. május 26., kedd
21. rész: Ledöbbenve
Nem hittem a fülemnek. Azt gondoltam elcserélték a papírokat és biztos, hogy nem nekem lesz gyerekem. Tizennyolc évesen nem lehet gyerekem. Ilyen hamar biztosan nem. Úgy terveztem befejezem a tanulmányokat, aztán keresek egy biztos állást, férjhez megyek és utána lesz gyerekem. De most még nem lehet...
Megdermedve néztem az orvost. Ránéztem Benre, aki csak lefagyva állt. Fogalmam sem volt arról, hogy mit tegyek. Össze voltam zavarodva.
-Ez teljesen biztos? -Kérdeztem az orvostól.
-Igen, persze! Ez egy csodálatos hír! Gratulálok!
Valószínűleg nincs tisztában azzal, hogy tizennyolc évesen egyáltalán nem terveztük ezt. Folyamatosan Ben reakcióját vártam. De még mindig nem reagált semmit. Az orvos még elmondta a többi vizsgálat eredményét, amire igazából egyikünk sem figyelt, aztán mégegyszer gratulált és kiment. Ezután reagált Ben először.
-Ne haragudj! -Mondta majd gondterhelten kiment a szobából.
Ekkor éreztem egy hatalmas fájdalmat. Nem a balesetemből adódva, hanem mert rádöbbentem, hogy most elveszítettem Bent. Tudtam, hogy ezentúl bármi lenne én már csak a terhére lennék. Ráadásul, ha lenne most a hirtelenből egy gyereke is.
Csak sírtam és sírtam. Próbáltam gondolkozni, de nem ment. Nem tudtam mit kéne most tennem. Hiszen ha megszülöm onnantól az egész életemben ott lesz és nem tehetem csak úgy félre és egy hatalmas felelőség. De nem vetethetem el, mert ő csak egy ártatlan kis ember. Gondolkoztam és gondolkoztam. Végül egy fél óra sírás után arra jutottam, hogy nem ronthatom el Ben életét. Itt van még számára az egész fiatalság. Nem vehetem ezt el tőle. Úgy döntöttem egyedül fogom felnevelni.
Hihetetlen fájdalom volt a tudat, hogy elveszítem. De az ő érdekében teszem. Láttam, ahogy reagált és emiatt is teszem azt, amit teszek. Már csak azon kellett gondolkoznom, hogy a családomnak mit fogok mondani. De úgy döntöttem majd az úton lesz időm átgondolni.
Fájdalmakkal, gipszes lábbal felkeltem az ágyból és összepakoltam. Próbáltam sietni, hogy még azelőtt elmenjek mielőtt Ben visszajön. Lehet, hogy még egy ideig hiányolni fog, de aztán előbb utóbb túllép rajta. Felöltöztem, majd elindultam. Elterveztem, hogy elmegyek a Magyarországi nevelőszüleinhez. Ők biztosan örömmel fogadnak majd. Bicegve próbáltam kimenni a kórházból, szerencsére senki nem kérdezte ki vagyok és hova megyek. Úgy viselkezdtem mintha éppen most engedtek volna ki. Csak mentem egészen a repülő térig, majd vettem egy jegyet és szerencsére egy fél óra múlva indult egy gép. Amikor leszállt a gép, Magyarországon sötétedett. Beültem egy taxiba és elindultam a régi nevelőszüleimhez. Ekkor néztem először a telefonomra a felszállás óta. Ben azóta tizennégyszer hívott és több üzenetet is hagyott, amikben a hollétemről érdeklődött. Nem válaszoltam neki. Éppen ekkor érkeztem meg a régen látott házhoz.
Következő rész: 22. rész: Elvesztettem
2015. május 19., kedd
20. rész: Együtt.?.
Gyönyörű volt. A legszebb dolog a parton.
-Ezt te csináltad? -Tettem fel a költői kérdést.
-Nem, csak megláttam és gondoltam megmutatom. -Válaszolt nevetve.
-Köszönöm! -Ugrottam a nyakába.
Leültünk a plédre és megettük a vacsorát. Nagyon romantikus volt. És hát ezek után.. egyszerre megtörtént. Ez volt életem legcsodálatosabb estéje. Azt vettem észre, hogy mióta Ben belépett az életembe, azóta csak pozitív szavakat használok. Az idők után, amiket vele töltök, mostmár el se tudom képzelni, nélküle mit tennék. De valószínűleg csak tanulnék és dolgoznék, ezért is vagyok neki hálás, hogy beszínezte az életem.
Hajnalban a parton keltünk egymás karjában. De nem sokáig voltunk ott, gyorsan visszamentünk a szobánkba.
-Köszönöm, hogy vagy nekem! -Ölelt meg olyan erősen, ahogyan még soha. De éreztem, hogy minden szeretete benne van.
-Én is köszönöm! -Szoritottam vissza.
Egy ideig még pihentünk a szállodában, de kitaláltuk, hogy elmegyünk bérelni biciklit és szétnézünk a környéken. Az utcákban haladva egymás mellett mentünk és beszélgettünk. Egy kereszteződésnél viszont én előre mentem. Ahogy szétnéztem nem jött egy autó sem. Viszont a következő pillanatban már ez nem volt igaz.
A legutolsó emlékem, hogy mivel üres volt az út elindulok. Ám ezt egy szörnyű fájdalom kísérte. A bicikli már nincs alattam, ami azt illeti, már a földön fekszek iszonyú fájdalmakkal. A legnagyobb fájdalmat a fejemben, a hasamban és a lábamban éreztem. A lábam csupa vér volt. Körülnéztem és Bent kezdtem keresni, de még nem láttam. Valószínűleg még nem telt el annyi idő, hogy ide ért volna. De egyre erősödtek a fájdalmaim és már a kezemet a fejemhez kapva látom, hogy az is vérzik. Megpróbáltam mozogni, de nem tudtam. Szédülni kezdtem és a látásom is kezdett elhalványodni. Két felém rohanó embert láttam, de hirtelen elsötétült minden.
A kővetkező amire emlékszem, csak hangok. Csak félig voltam magamnál, csak a fülemmel tudtam érzékelni. Ben hangját hallottam, ahogy kétségbeesetten kelteget, egy ismeretlen hangot, aki csak azt hajtogatja, hogy valahogy el kell állítanunk a vérzést és szirénázó mentőautót. De a hangok is egyre csak halkabbak lettek. És egyszer már csak egy nagy ürességet éreztem. Se fájdalmat, se fényeket, se hangokat. Eltűnt minden. Nem éreztem semmit.
Egyszercsak elkezdett visszatérni. Egy nagyon erős fájdalom. Kezdtem újra hangokat is hallani. Ezzel egy időben ki tudtam nyitni a szemem. Lassan, érzékenyen, fényeket, majd alakokat láttam. És pillanatok múlva pedig minden érzékemet visszakaptam.
Egy ágyon feküdtem, egy maszkkal az arcomon, amiből cső állt ki. Ekkor szembesültem, hogy egy kórházban vagyok. Megláttam Bent a szoba végében idegesen, oda-vissza járkálva, és fájdalmakkal küzködve próbáltam felkelteni a figyelmét, hogy eszméletemnél vagyok.
-Maggie! -Kiáltott fel, amikor rámpillantott. -Mondj valamit! Kérlek! -Szaladt az ágyamhoz.
Nem igazán tudtam beszélni, mert még az is hatalmas szenvedés volt. Megfogtam a kezét és megszorítottam.
-Azonnal hívok egy orvost! -Kiszaladt és kevesebb mint egy perc múlva egy fehérköpenyes férfival és egy nővérrel jött vissza. A nővér levette rólam a maszkot, a férfi pedig megvizsgált, majd kedvesen annyit mondott Bennek
-Mostmár rendbe fog jönni!
Ben úgy fújta ki a levegőt, mintha körülbelül egy napja benttartotta volna.
Az orvos kiment, majd Ben leült mellém.
-Annyira megilyedtem!
-Mi bajom lett? -Kérdeztem, nagy szenvedéssel.
-Eltört a lábad és agyrázkódásod volt. -Mondta, de ebben a pillanatban borzalmas hányinger jött rám.
-Kérlek szólj a nővérnek!
Először csak nézett rám, de aztán már szaladt is. A nővér beért, majd elmondtam neki mi a bajom. Bekötött egy infúziót és azt mondta ettől elmúlik. De mégsem múlt el. Egyre rosszabb lett.
Nem tudom mennyi idő telt el a baleset óta, de Ben végig mellettem volt.
-Sajnálom, hogy elrontottam a nyaralást!
-Hiszen ez egyáltalán nem a te hibád! Ha meggyógyulsz elmegyünk egy mégszebb nyaralásra!
Ezen elnevettem magam. A beszélgetésünket az orvos szakította meg. Vizsgálatokra kellett mennem, hogy biztosra menjünk, hogy nincsennek komolyabb bajaim.
Négy napja voltam már a kórházban. Muszáj volt benttartaniuk, mert még voltak vizsgálatok, amiknek még nem kaptuk meg az eredményét. Azóta beszéltem már a családommal és a barátaimmal is, akik nagyon aggódtak és várták, hogy hazamehessek. Éppen mikor Anaval beszéltem telefonon, Ben pedig a laptopján csinált valamit, a mellettem lévő fotelben, egy másik orvos jött be éppen, aki miatt abba hagytuk a pillanatnyi tevékenységeinket.
-Az eredményeket hoztam. Habár már a balesetből származa nincsenek komolyabb gondok, a vizsgálatokat látva, közölnünk kell valamit.
Rettenetesen megilyedtem. Azt gondoltam most azt fogja mondani, hogy észrevettek valami betegséget bennem. Benre néztem, aki ugyanolyan félően nézett.
-Kérem mondja! -Siettettem az orvost.
-Margaret, maga állapotos!
2015. május 16., szombat
19. rész: Irány Cancun!
Hajnal háromkor jött értem Ben. Konkrétan csak az volt a baj, hogy úgy néztem ki, mint aki egy szemhunyásnyit sem aludt.
-Jó reggelt koránkelő! -Mondta nevetve, majd jött be az ajtón a cuccaimért, hogy kivigye az autóba.
-Ne is mond! Ez nem reggel! Ez hajnal! Úgy nézek ki, mint akit megnyúztak.
-De legalább hamar odaérünk! Egyébként ne aggódj nagyon aranyosan nézel ki! -Mosolygott rám az ajtó felől.
Már éppen zártam volna be magunk után, amikor megláttam az előszobaajtóban Anat.
-Túl hangosak voltunk? Ne haragudj nem akartunk felkelteni!
-Dehogyis, csak éppen mentem inni, amikor meghallottam a hangotokat, gondoltam elköszönök.
Megöleltem és az utolsó mondtat, amivel elbúcsúzott az ez volt
-Sok sikert!
Nem tudom ezzel mire akart utalni, ugyanis ez egy utazás, nem pedig egy vizsga. De gondoltam nem feszegetem a témát, mivel nem szerettem volna lekésni a gépet. Elindultunk majd fél négykor szállt fel a repülő. Szerettem nézni a felhőket, de most olyan álmos voltam, hogy jobb dolognak tartottam a szemhéjam belső felét nézni. Körbelül egy órát aludtam, amikor felkeltem és Benre néztem, láttam, hogy az ő szeme is le volt csukva. Nagyon édes volt, amikor aludt. Megfogtam a kezét és a vállára hajtottam a fejem. Ekkor bizonyosodott be, hogy nem aludt igazából olyan mélyen mivel, ahogy rá tettem a fejem, egyből közelebb húzott magához. Az úton még beszélgettünk, filmet néztünk, olvastunk, zenét hallgattunk. Későn érkeztünk meg és nagyon fáradtak voltunk. Már sötét volt, ezért nem volt aznap lehetőségünk megnézni a tengerpartot. A szállodába érve tudatosult bennem igazán, hogy én most Bennel fogok együtt aludni, amire igazából még nem volt példa. Megkaptuk a szobát ami gyönyörű volt. Nagyon álmosak voltunk a hosszú utazástól, ezért nem csináltunk mást lefürödtünk és elaludtunk. Nagyon jó volt őt ölelve elaludni.
Másnap mikor felkeltem Ben nem volt mellettem. De miután kiszálltam az ágyból éppen akkor jött ki a zuhanyból.
-Jó reggelt! Hogy aludtál? -Keltett fel igazán egy öleléssel.
-Jó reggelt! Nagyon jól!
-Akkor készülj, mert a ami nap csak a pihenésről fog szólni!
Erre nem válaszoltam csak mosolyogtam.
Lezuhanyoztam, majd elmentünk reggelizni. Ezután lementünk a csodálatos partra. Gyönyörű volt.
Úgy döntöttem napzok egy kicsit, majd bemegyek a vízbe, de ezt nem sikerült megvalósítani, mivel amikor letettem a homokba a strandtáskát, egy érintést éreztem a hátamon, majd egy pillanat alatt már Ben ölében találtam magam. Ezzel a mozdulattal belevetett minket a vízbe. Igazából hideg volt maga a víz de mivel a Bent öleltem ez fel sem tűnt. Csak akkor amikor a víz alatt voltunk és már nem kaptam levegőt. Kapálni kezdtem a lábammal, majd mikor ezt Ben észrevette azonnal felhúzott a víz felszínére.
-Jól vagy?
-Meg vagyok. Viszont... -Mondtam, majd nevetve ráfröcsköltem a vizet és "menekülve" futottam ki a part felé.
Nem jutottam túl messzire, mert a derekamnál fogva visszarántott.
-Ez nem sikerült.
-Legközelebb én nyerek!
-Ne legyél ebben olyan biztos! -Jelentette ki, majd magához húzott és megcsókolt.
A napunkat a parton töltöttük. Tényleg csak a pihenésről szólt. Körülbelül ötkor mentünk vissza a szállodába. Elmentem venni egy fürdőt, mikor kimentem, Bent nem találtam a szobában, csak egy üzenetet az asztalon.
"Nemsokára jövök! Ne szökj el!"
Fogalmam sem volt róla hova mehetett. Addig én felhívtam Anat.
-Szia! Mi újság? Hogy telt a nap együtt vele, csakis ketten? Milyen Cancun? -Szólt bele a telefonba izgatottan.
-Szia! Semmi különös. Nagyon jó napunk volt. Cancun gyönyörű, de egyszerre csak egy kérdést! -Nevettem bele a vonalba.
-Ne haragudj, csak kíváncsi vagyok! Na és mit csináltok?
-Most Ben elszaladt valahova, igazából nem tudom hova, én pedig várom őt és gondoltam addig felhívlak. Otthon mi újság?
-Sejtem hova mehetett. Itthon semmi már nagyiék is akartak téged hívni, de nem akarták megzavarni a pihenést, szóval azt üzenik, hogy majd hívd fel őket, ha ráértek a fürdés és a napozás közt.
-Rendben!
Ekkor hallottam az ajtónyitódást. Megjött Ben.
-Na megérkezett Ben, szóval majd beszélünk! Puszi! Szia!
-Oké! Jó szórakozást! Szia!
Letettem a telefont majd odamentem Benhez és adtam neki egy puszit.
-Hol voltál? -Kérdeztem kíváncsian.
-Láttam egy újságon egy jó éttermet és elmentem felmérni, hogy menjünk-e oda vacsorázni. Nagyon jól nézett ki. Elmegyünk most megnézni?
-Most rögtön?
-Persze!
-Hát.. Rendben, csak felkapok egy másik ruhát.
-Oké, de siess!
Nem igazán értettem, hogy miért volt ilyen sürgős, de mindenesetre azt tettem, amit mondt és két perc alatt átöltöztem.
Levezetett a szállodából, de nem arra mentünk amerre gondoltam. Teljes mértékben a másik irányba. A partra.
-Mégis milyen étterem van a parton?
-Nyugi! Csak gyere! Halgattatott el.
Amikor megláttam igazából hova vitt, ledöbbentem. Nem egy étterem volt. Hanem a parton leterített pléd gyertyákkal és vacsorával. Csak ránéztem és elolvadtam...
Következő rész: 20. rész: Együtt.?..
2015. május 14., csütörtök
18. rész: Készülődés
Soha sem voltam még Cancunban. Az igazat megvallva, Magyarországon és Spanyolországon kívűl más országban nem igazán voltam. Illetve talán egyszer Bulgáriában, amikor még a testvéremmel játszottunk a tengerparton. Amikor rágondolok, iszonyatosan hiányzik, még ha nem is igazi testvérem volt. Visszatérve Cancunhoz, láttam gyönyörű képeket róla, de álmodni sem mertem volna, hogy én egyszer egy ilyen szép helyre utazhassak...
Hazaértünk és a családom boldogan fogadta az izgatottságomat. A nagyszüleim, mivel Ben nagyszülei a barátaik és őt is már kicsi koruk óta ismerik, bátran mertek vele elengedni, mert tudták milyen megbízható. Mikor éppen a nagyim mondott el egy történetet, a tinédzserkori utazásáról Mexikóban, egyszercsak megcsörrent a telefonom. Nem igazán szoktak keresni, csak a barátaim, a családom és a kollégáim. Mivel a családom és a barátaim nagyrésze épp a nappalinkban ült, gondoltam biztosan a kávézóból hívnak. De ránézve a telefonom kijelzőjére, egy magyar telefonszámot láttam. Meglehetősen meglepődtem. Hirtelen nem tudtam ki lehet az. Felvettem.
-Halo!
-Margaret?
-Igen, én vagyok! Kivel beszélek?
-A nevelőszüleiddel! Csak nagyon sok boldog születésnapot szerettünk volna kívánni! Mond, hogy vagy?
Rendesen meglepődtem. Mivel ők mindig is segítettek, úgy gondoltam, megérdemlik, hogy elmondjam nekik az egész történetem.
Hosszasan beszélgettem velük. Velem együtt örültek és ez megnyugtatott. Nagyon kedvesek voltak, ha bár igazságszerint, mivel már nagyobb koromban kerültem hozzájuk, nem igazán éreztem soha, hogy bármilyen módon kötődnék hozzájuk. De mindig is kedvesek és segítőkészek voltak, ezért megérdemelték, hogy én is ugyanúgy viszonyuljak hozzájuk. Miután letettem a telefont, a barátaink, azaz Clara, Rosa és Alex már búcsúzkodtak, de megvártak, hogy még utoljára nekem is boldog szülinapot kívánhassanak. Marco nálunk maradt éjszakára, ezért már Anaval ők felmentek aludni, a nagyimék pedig még adtak egy utolsó puszit, majd ők is hagytak még egy utolsó pár szót beszélni Bennel.
-Próbálj úgy pakolni, hogy elég meleg lesz! -Utalt az utazásra.
-Mikor is indulunk pontosan?
-Holnap után.
-Várj! Holnap után? Hiszen akkor suli van és dolgoznom is kell!
-Már vártam, hogy elkezdj aggódni ezek miatt! -Nevetett.
-Figyelj! Esküszöm, minden vágyam elmenni, de nem ilyen hamar! Hiszen még csak most kezdtem a sulit, tanulnom kell és persze dolgoznom!
-Úgy értettem ezek miatt nem kell aggódnod!
-Ezt meg hogy érted?
-A suliban kikérőt írtam, beszéltem Rosaval és mindennap küldi majd az anyagokat neked, nekem pedig egy osztálytársam. A munkahelyeden beszéltem a főnököddel, aki nagyon kedvesen elengedett. Minden el van intézve!
-Komolyan? Ennyire előre terveztél mindent?
-Teljes mértékben!
Nem gondoltam volna, hogy ennyi mindent megtett. Hálás voltam azért, amiért elintézte ezeket a dolgokat, csak azért, hogy nekem ne keljen aggódnom.
-Na indulok! Pihenj sokat és holnap pakolj sok ruhát és fürdőruhát!
-Renden! Köszönöm! -Mondtam, miközben ő egy puszit nyomott a homlokomra.
-Boldog szülinapot! Szeretlek! -Lépett ki az ajtón.
-Én is szeretlek!
Beült az autójába és még egy utolsó pillantás után elment.
Nagyon izgatott voltam az utazás miatt.
Másnap reggel már el is kezdtem pakolni. Bepakoltam a fürdőruháimat, lenge nyári ruhákat, papucsokat, napszemüveget, fényképezőgépet és még sok sok dolgot. A készülődés délutánig elhúzódott. Egy óriási bőrönd lett tele és egy közepes méretű hátizsák. Miután végeztem felhívtam Bent.
-Szia! Na hogy állsz? -Vette fel a telefont.
-Szia! Már készen vagyok. Te?
-Azt hittem tovább fog tartani. -Nevetett a telefonba. -Én már reggel készen voltam.
-Az más helyzet! Én lány vagyok te pedig fiú. Nekem sokkal több ruhára van szükségem. És készülj fel, hogy nem kicsi a bőröndöm!
-Ajjaj! -Mondta viccelődve. -De ha már elkészültél, nem megyünk el valahova?
-Hiszen holnap reggeltől majdnem egy hétig megállás nélkül együtt leszünk és neked még ez sem elég? -Kérdeztem gúnyosan.
-Legszívesebben minden percemet veled töltenék. De tényleg. Na?
-Rendben. De csak mert mindig tudod, hogyan győzz meg.
Éreztem ahogy egy mosoly lett az arcán.
-Tíz perc és ott vagyok!
-Várlak!
Pontosan annyi volt amennyit mondott. Elmentünk a városba, fagyiztunk, sétáltunk és készültünk a holnapra.
Igazából mindennél jobban várom a holnapot!
Következő rész: 19. rész: Irány Cancun!
2015. május 9., szombat
17. rész: Hullámvasút
Soha nem éreztem, hogy igazán szeretnek, de egyszerre kaptam meg a világ legjobb nagyszüleit, egy nagyszerű ikertestvért, egyben a legjobb barátnőt és egy fiút aki minden űrt betölt a szívemben. Milyen nehéz ezeket a dolgokat elképzelni, hogy egy szempillantás alatt kaptam egy boldog életet. Az egész életem egy hullámvasút volt. Egyszer úgy éreztem szeretnek, másszor pedig megtudtam, hogy mégsem. De most egy hosszú egyenes úton fut a vasút, mert úgy érzem nem kell többet félnem attól, hogy eldobnak. Ez az út a szeretet útja és nem lesz több hullám lefelé...
Ben a legnagyobb ajándékot adta a szülinapomon. A szerelmét. És az volt benne a legjobb, hogy ez nem csak egy napos dolog volt. Tudtam, hogy a vasútba mi ketten ülünk és soha nem állunk meg.
Nagyon tetszett a virág, amit tőle kaptam. Mivel úgy ismertem meg, hogy nem igazán az a bulizós, ivós fajta, ha arra gondol, hogy még mindig meg akar ajándékozni valamivel, biztos nem egy szórakozóhelyre visz. Igazam volt. Egy gyönyörű étterembe vitt. Amikor beléptem egy csodálatos látvány fogadott. Egyszerűen leírhatatlan szépsége volt a helynek. Ben csak fogta a kezem és amikor az étteremben gyönyörködtem egyszer csak a fülembe súgta
-Tudtam, hogy valami virágokkal teli helyre kell hoznom téged! -Csak mosolygott az aranyos mosolyával.
-Honnan tudsz te ennyi mindent rólam? -Húztam fel a szemöldökömet és össze kulcsoltam a karjaimat.
-Minden egyes szó amit kiejtesz a szádon, számomra nagyon értékes. Egyébként meg a világon a legjobban szeretlek, tehát ez természetes.
Olyan szépeket mondott. Valóban megjegyeztem már neki, hogy nagyon szeretem a virágokat, de semmi szándék nem volt benne és ő még erre is felfogyelt.
Valóban minden virágban pompázott. Elképesztő volt. Mikor sorra kerültünk, a pincér az asztalhoz vezetett. Mit kell mondanom? Ez még ámulatba ejtőbb volt, rózsaszirmokkal az asztalon. Miután leültünk, egyszerűen a legfinomabb ételeket ettük. Nem tudom több szebb szóval leírni ezt a vacsorát, de legyen annyi elég, hogy mesébe illene. Bennel koccintottunk.
-A a világ leggyönyörűbb lányának a szülinapjára! -Emelte fel a poharát.
-Erre a csodálatos együtt töltött estére! -Koccintottam vele össze a pezsgőspoharam.
-Mióta megismertelek, megszépült az egész életem. Te vagy a legszebb dolog, amit valaha az élettől kaptam. Neked van születésnapod és mégis én kapok ajándékot. Azért ez igazságtalanság! -Nevette el magát.
-Nem, a szeretet mennyiség amennyi ebbe a szerelemben van, az az igazságtalan! Te vagy az én születésnapi ajándékom! -Az asztal föléhajoltam és megcsókoltam.
Amikor végeztünk ezen a csodás helyen, kiindultunk az autóhoz és Ben kocsiján egy kikötött héliumos lufit fujdogált a szél.
-Ez meg hogy kerül ide? -Kérdeztem a léggömb felé mutatva.
-Fogalmam sincs. -Húzta fel a vállát és forgatta szemét, amiből tudatni akarta, hogy valamilyen módon ő tette vagy tetette oda. -De úgy látom van rajta valami! -Mondta sejtetően.
Közelebb mentem és megláttam rá kötve egy borítékot, amire az én nevem volt írva. Kibontottam és ekkor kellett, hogy leüljek egy pillanatra.
-Na mi áll benne? -Kérdezte Ben, mintha nem ő csinálta volna az egészet.
Két repülőjegy volt benne Cancunba. Hirtelen szóhoz sem jutottam.
-Ben! Ben! -Csak csapkodtam a kezemmel összevissza a levegőbe, mint aki rosszul van.
-Tessék? -Nézett rám nagy kerek szemekkel.
-Ez.. Ez meg micsoda? -Kérdeztem levegő után kapkodva.
-Hát úgy néz ki megyünk Cancunba. -Mondta egyszerűen.
-Mi ketten?
-Igen, megbeszéltem a nagyszüleiddel. Már csak rajtad áll a döntés! Szeretnél velem eljönni Cancunba pár napra a tengerpartra szülinapod alkalmából?
Egy percig meg sem szólaltam, majd amikor végre ki tudtam ejteni a számom valamit csak annyit mondtam
-Minden álmom! -Öleltem meg.
Ez már tényleg mindenen túl lő. Egy gyönyörű tengerpart Bennel. Ezt eddig elképzelni sem mertem és most egyszer csak minden mint egy tündérmese.
Következő rész: 18. rész: Készülődés
2015. május 6., szerda
16. rész: Nem számítottam rá
Hogy felejtehettem el a saját szülinapomat?.. Tettem fel magamban ötödjére ezt a kérdést. Annyira lefoglalt minden dolog, hogy ez teljesen kiment a fejemből. De így legalább sikerült a családtagjaim terve és rendesen meglepődtem...
Csak álltam meglepetten az konyhában és velem szemben állt Ana és a két nagyszülőm. De Istenem! Hiszen nekem van egy ikertestvérem, akinek szintén ma van a szülinapja. Tehát nem csak a saját születésem napját felejtettem el, hanem egyben a legjobb barátnőmét is. Mind a hárman mosolyogtak és ölelgettek. Amikor Ana ölelt meg, a fülébe mondtam
-Annyira sajnálom! Elfelejtettem a szülinapunkat! Megígérem kárpótollak!
-Maggie, ez nem az ajándékozásról szól, hanem arról, hogy örülünk, vagy sem, -Elnevette magát- hogy egy évvel öregebbek lettünk. Na meg persze, hogy ezt mostmár együtt ünnepelhetjük és nem külön-külön. El tudod képzelni, hogy mindidáig nem is tudtunk egymásról, most pedig a legjobb barátnők vagyunk? -Csak mosolygott.
Annyira nagyra becsültem a jószívűségét.
-Igen, elég nehéz belegondolni. -Válaszoltam neki mosolyogva.
-Boldog szülinapot Maggie! -Ölelt át megint.
-Boldog szülinapot Ana!
A köszöntés után felvágtuk a tortát. A nagyszüleink ezután adták át az ajándékainkat. Ana egy parfümöt és egy smink készletet, én pedig egy könyvet és egy zenelejátszót kaptam. De ennél egy szívhezszólóbb, csodálatos ajándékot is kaptunk. Egy régi képet, mindkettőnknek más színű keretbe téve, amin mi, a szüleink és a nagyszüleink vannak. Egy könny csordult ki a szememen. Ana egyből megölelte őket.
-Nagyon köszönöm! Nagyon köszönöm, hogy befogadtatok és úgy szerettek, mintha mindig is a tietek lettem volna. Annyira hálás vagyok mindenért! -Mondtam a sírás küszöbét kerülgetve.
-Mi köszönjük, hogy teljessé tetted a családunkat! -Hasonlóan szólalt meg a nagypapám.
Beszélgettünk, ettünk, nevettünk, majd egyszercsak csengettek. Én mentem kinyitni az ajtót reménykedve, hogy hátha Ben az. De nem ő volt. Marco volt egy hatalmas ajándék csomaggal. Nem számítottam rá de nekem is hozott egy ajándékot.
-Szia Maggie! Nagyon sok boldog szülinapot! -Mondta, majd adott át egy kisebb kis ékszert és egy csokit.
-Szia! Köszönöm, de nem kellett volna! Gyere be, Ana a konyhában van.
Bementünk a konyhába és addigra Marco elővette a hatalmas ajándékcsomagból egy óriási plüssmacit és egy nagy képet amin ők voltak. Ana egyből az ölébe ugrott. Jó érzés volt látni őket együtt, nagyon aranyosak voltak.
Mivel sohasem csináltam nagy ügyet a szülinapomból, most is tartottam magam a szokásomhoz. Azonban mivel Anat is ünnepeljük ezen a napon és mert én is kaptam tőle egy kedves ajándékot, ezért én is elmentem neki keresni valamit. Valami személyeset szerettem volna, kitaláltam, hogy onnan viszek valamit, ahol először találkoztunk, mert arról az ajándékról majd az az emlékezetes nap jut az eszébe. Éppen hazaértem, amikor a kapun kívűlről érdekes dolgot láttam. Fehér héliumos lufik voltak a járda utján kikötve. Követtem az léggömbök által megjelölt útvonalat. Beértem az ajtón és legnagyobb meglepetésemre Ben állt velem szemben kicsit alkalmiasabb öltözetben, amin egy feszes inget értek ami igazán jól állt neki és egy doboz volt a kezében. Csak mosolyogva nézett rám várva a reakciómat.
-Szia! -Köszöntem neki.
-Szia! Tudom hogy láttál tegnap, amikor találkoztam Saraval. Elmagyarázom. A szülei a város legszebb virágboltjának a tulajdonosai. Szóval remélem így megérted! -Adta a kezembe a dobozt. -A legboldogabb szülinapot Szerelmem!
Kinyitottam a dobozt és megértettem ezt az egészet. A leggyönyörűbb virágokat tartalmazta mégpedig M alakban. Az én ajándékom miatt találkozott a lánnyal. Visszatért a boldogság a szívembe.
Közelebb léptem hozzá és megcsókoltam.
-Köszönöm! Ez csodálatos! De a legjobb ajándék számomra te vagy! Szeretlek!
-Csak hogy tudd, a napnak még nincs vége!
Nem tudtam mire céloz, de tudtam, hogy most, hogy már tisztáztuk a dolgokat és bebizonyosult, hogy ő tényleg az akinek megismertem, úgy gondoltam, vele bármibe bele megyek, mert tudom, hogy mellette mostmár csak a legjobbakat érezhetem.
Következő rész: 17. rész: Hullámvasút
2015. május 5., kedd
15. rész: Csalódás
Elkezdődött az óra. Figyelnem kellett volna az első órámon, de folyamatosan a Benről hallott dolog járt a fejemben. Próbáltam egy biztos ponthoz kötni magam, hogy ne essek össze megint. A közös emlékekhez. Bár nem ismerem olyan régóta, ez az idő épp elég volt ahoz, hogy beleszeressek. És most lehet, hogy csalódnom kell. Újra...
Próbáltam figyelni órán de sajnos nem igazán sikerült, büntudatom is volt ezért megigértem magamnak, hogy ha hazérek, megtanulom a könyvből az egész mai anyagot. Amint kicsengettek, Rosaval a következő órára indultunk. Rosa folyamatosan csak beszélt hozzám, de mintha kikapcsolt volna az agyam, csak azt hajtogattam magamban, hogy beszélnem kell Bennel. A folyosón épp szembe jött velünk.
-Menj csak, mindjárt utánad megyek! -Mondtam Rosanak, akinek szerintem akkor is a szavába vágtam.
Ben nagy mosollyal közelített felém, majd amikor odaért, egy puszit nyomott az arcomra.
-Szia! Már kerestelek, de nem tudtam, hol van órád.
-Ismered Sara Vázquezt? -Vágtam bele a közepébe. A nevét csak onnan tudtam, mert óra közben leejtette a könyvét és amikor felvettem neki lehetőségem volt leolvasni a vinnyettáról.
-Igen, osztálytársad nem? -Kérdezte minden jel nélkül.
-De... Oké figyelj, nem akarok hátulrol közelíteni! Tényleg találkozni fogtok?
-Tessék? -Úgy nézett rám, mintha valami viccet mondtam volna neki.
-Saraval. Azt hallottam tegnap megbeszéltetek egy találkozót.
-Az érdekes, mert én erről nem igazán tudok. -Mondta, ugyanúgy.
-Ő mondta a barátnőinek.
-Ezek a lányok a barátnőik előtt is csak kérkedni próbálnak. És ha arra gondolsz, hogy Saranak bármi esélye lenne nálam, ne aggódj, mert az egyenlő a nullával.
-Komolyan mondod?
-Bízz bennem, nekem egy kicsit sem tetszik! Én csakis téged szeretlek! -Mondta és átölelt.
Megnyugodtam. Tényleg azt hittem, hogy félre ismertem, de megnyugodtam, amikor kiderült, hogy nem.
El kellett vállnunk egymástól, mivel siettünk órára. Szünetekben továbbra is találkoztunk. Amikor vége lett az óráinknak, megbeszéltük, hogy már ma csak írásban vagy telefonon beszélünk, mivel még tanulnunk is kell. Anaval és Claraval mentem haza, mivel Clara korepetálásra szorult és a testvérem szívesen segített neki. Hazaértünk és gőzerővel el kezdtem tanulni. Körülbelül két órát szántam rá, majd még elkészítettem a jövőheti bemutatómat. Négy óra körül elmentem a nagymamámmal vásárolni, de eszembe jutott, hogy a jövőheti beosztásomat még nem beszéltük meg a főnökömmel, ezért én tettem egy kis kitérőt és beugrottam a kávézóba. Mivel a bevásárló központ egy utcára van a kávézótól, nem kellett sokat sétálnom. De amikor a munkahelyem felé tartottam, az egyik cukrászda melletti látványon lefagytam...
Ben és Sara állt ott és beszélgettek. Hazudott nekem...
Azt hittem, hogy komolyan gondolja amiket mondott. De úgy látszik tévedtem. Nem tudtam, mit tegyek. De aztán úgy döntöttem várok holnapig, hogy elmondja-e. Továbbléptem és mintha nem történt volna semmi, elmentem oda ahova szerettem volna. Miután elintéztem a dolgomat és visszaindultam a nagyimhoz, már nem voltak ott. Nem tudtam mire gondoljak, hogy elvitte máshova vagy csak eddig tartott. Mikor odaértem már ő is végzett. Beültünk az autóba és nagyival beszélgetni kezdtünk. Szóba hozta azt, amiről pont nem szerettem volna most beszélni.
-Csiripelték a madarak, hogy van egy barátod? -Nézett rám mosolyogva.
-Mégis melyik madár csiripelte?
-Nem is tudom. Egy szőke hajú és azt hiszem pont úgy néz ki mint te.
-Nem ismerek ilyet. -Mondtam nevetve.
-Na szóval tényleg van valami fiú a dologban?
-Nos, igen. De nem igazán tudom mennyire komoly. -Mondtam neki, a hirtelen érzelmeimre alapozva.
-De ha komolyabbra fordul igaz bemutatod nekünk is? -Megint rámpillantott reménykedve.
-Igazságszerint ti is ismeritek. -Vallottam be neki, mert miért is kéne titkolnom a legkedvesebb nagymama előtt.
-És ki az? -Kiváncsiskodott.
-Hát... Ben Dominguez.
-Benito? Tényleg? Ő egy nagyon kedves fiatal ember! -Mondta nagyon meglepetten és boldogan.
-Igen. -Húztam fel elfordulva a szemöldököm. Nem akartam neki elmondani, az előbb történteket, mielőtt nem tisztáztam Bennel.
-Oké, de igaz holnap átjön?
-Miért mi lesz holnap?
-Ó, csak gondoltam átjöhetne monjduk vacsorára.
-Nem tudom még megbeszélem vele. -Mosolyogtam rá a nagymamámra.
Az úton még nagyon sokat tűndődtem Benen, de meg akartam vele ezt beszélni.
Hazaérve segítettem elkészíteni a vacsorát. Clara és Rosa is velünk vacsorázott, mivel amíg nem voltunk itthon Rosa is átjött. Este még megnéztünk egy filmet majd, hazavittük a barátnőinket majd hazaérés után egyből elmentünk aludni. Lefekvés előtt még utoljára megnéztem a telefonom de egyetlen értesítésem sem volt. Kicsit szomorú voltam, de még mindig nem akartam semmit a magyarázata nélkül elhelyezni magamban.
Reggel amikor felkeltem, a megszokott mozdulatomat tettem. De tegnap óta változatlanul nem láttam semmit. Lezuhanyoztam és elindultam reggelizni. Leérve a konyhába hatalmas meglepetés fogadott. Egy kamera egy állványon, torta, ajándékok, lufik és még több dekoráció. Kiugrottak a bútorok mögül a családtagjaim azt kiáltva: Meglepetés! Ekkor döbbentem rá, hogy ma van a szülinapom.
Próbáltam figyelni órán de sajnos nem igazán sikerült, büntudatom is volt ezért megigértem magamnak, hogy ha hazérek, megtanulom a könyvből az egész mai anyagot. Amint kicsengettek, Rosaval a következő órára indultunk. Rosa folyamatosan csak beszélt hozzám, de mintha kikapcsolt volna az agyam, csak azt hajtogattam magamban, hogy beszélnem kell Bennel. A folyosón épp szembe jött velünk.
-Menj csak, mindjárt utánad megyek! -Mondtam Rosanak, akinek szerintem akkor is a szavába vágtam.
Ben nagy mosollyal közelített felém, majd amikor odaért, egy puszit nyomott az arcomra.
-Szia! Már kerestelek, de nem tudtam, hol van órád.
-Ismered Sara Vázquezt? -Vágtam bele a közepébe. A nevét csak onnan tudtam, mert óra közben leejtette a könyvét és amikor felvettem neki lehetőségem volt leolvasni a vinnyettáról.
-Igen, osztálytársad nem? -Kérdezte minden jel nélkül.
-De... Oké figyelj, nem akarok hátulrol közelíteni! Tényleg találkozni fogtok?
-Tessék? -Úgy nézett rám, mintha valami viccet mondtam volna neki.
-Saraval. Azt hallottam tegnap megbeszéltetek egy találkozót.
-Az érdekes, mert én erről nem igazán tudok. -Mondta, ugyanúgy.
-Ő mondta a barátnőinek.
-Ezek a lányok a barátnőik előtt is csak kérkedni próbálnak. És ha arra gondolsz, hogy Saranak bármi esélye lenne nálam, ne aggódj, mert az egyenlő a nullával.
-Komolyan mondod?
-Bízz bennem, nekem egy kicsit sem tetszik! Én csakis téged szeretlek! -Mondta és átölelt.
Megnyugodtam. Tényleg azt hittem, hogy félre ismertem, de megnyugodtam, amikor kiderült, hogy nem.
El kellett vállnunk egymástól, mivel siettünk órára. Szünetekben továbbra is találkoztunk. Amikor vége lett az óráinknak, megbeszéltük, hogy már ma csak írásban vagy telefonon beszélünk, mivel még tanulnunk is kell. Anaval és Claraval mentem haza, mivel Clara korepetálásra szorult és a testvérem szívesen segített neki. Hazaértünk és gőzerővel el kezdtem tanulni. Körülbelül két órát szántam rá, majd még elkészítettem a jövőheti bemutatómat. Négy óra körül elmentem a nagymamámmal vásárolni, de eszembe jutott, hogy a jövőheti beosztásomat még nem beszéltük meg a főnökömmel, ezért én tettem egy kis kitérőt és beugrottam a kávézóba. Mivel a bevásárló központ egy utcára van a kávézótól, nem kellett sokat sétálnom. De amikor a munkahelyem felé tartottam, az egyik cukrászda melletti látványon lefagytam...
Ben és Sara állt ott és beszélgettek. Hazudott nekem...
Azt hittem, hogy komolyan gondolja amiket mondott. De úgy látszik tévedtem. Nem tudtam, mit tegyek. De aztán úgy döntöttem várok holnapig, hogy elmondja-e. Továbbléptem és mintha nem történt volna semmi, elmentem oda ahova szerettem volna. Miután elintéztem a dolgomat és visszaindultam a nagyimhoz, már nem voltak ott. Nem tudtam mire gondoljak, hogy elvitte máshova vagy csak eddig tartott. Mikor odaértem már ő is végzett. Beültünk az autóba és nagyival beszélgetni kezdtünk. Szóba hozta azt, amiről pont nem szerettem volna most beszélni.
-Csiripelték a madarak, hogy van egy barátod? -Nézett rám mosolyogva.
-Mégis melyik madár csiripelte?
-Nem is tudom. Egy szőke hajú és azt hiszem pont úgy néz ki mint te.
-Nem ismerek ilyet. -Mondtam nevetve.
-Na szóval tényleg van valami fiú a dologban?
-Nos, igen. De nem igazán tudom mennyire komoly. -Mondtam neki, a hirtelen érzelmeimre alapozva.
-De ha komolyabbra fordul igaz bemutatod nekünk is? -Megint rámpillantott reménykedve.
-Igazságszerint ti is ismeritek. -Vallottam be neki, mert miért is kéne titkolnom a legkedvesebb nagymama előtt.
-És ki az? -Kiváncsiskodott.
-Hát... Ben Dominguez.
-Benito? Tényleg? Ő egy nagyon kedves fiatal ember! -Mondta nagyon meglepetten és boldogan.
-Igen. -Húztam fel elfordulva a szemöldököm. Nem akartam neki elmondani, az előbb történteket, mielőtt nem tisztáztam Bennel.
-Oké, de igaz holnap átjön?
-Miért mi lesz holnap?
-Ó, csak gondoltam átjöhetne monjduk vacsorára.
-Nem tudom még megbeszélem vele. -Mosolyogtam rá a nagymamámra.
Az úton még nagyon sokat tűndődtem Benen, de meg akartam vele ezt beszélni.
Hazaérve segítettem elkészíteni a vacsorát. Clara és Rosa is velünk vacsorázott, mivel amíg nem voltunk itthon Rosa is átjött. Este még megnéztünk egy filmet majd, hazavittük a barátnőinket majd hazaérés után egyből elmentünk aludni. Lefekvés előtt még utoljára megnéztem a telefonom de egyetlen értesítésem sem volt. Kicsit szomorú voltam, de még mindig nem akartam semmit a magyarázata nélkül elhelyezni magamban.
Reggel amikor felkeltem, a megszokott mozdulatomat tettem. De tegnap óta változatlanul nem láttam semmit. Lezuhanyoztam és elindultam reggelizni. Leérve a konyhába hatalmas meglepetés fogadott. Egy kamera egy állványon, torta, ajándékok, lufik és még több dekoráció. Kiugrottak a bútorok mögül a családtagjaim azt kiáltva: Meglepetés! Ekkor döbbentem rá, hogy ma van a szülinapom.
Következő rész: 16. rész: Nem számítottam rá
2015. május 4., hétfő
14. rész: Új elhatározás
Annyira megnyugtató volt ez az egész. Tizennyolc évnyi lelki teher esett le rólam, amikor Ben újra megcsókolt. Mellette biztonságban éreztem magam. Úgy értem nemcsak fizikailag, hanem lelkileg. Annyian elhagytak a szeretetükkel együtt. De tudtam, hogy ő nem fog...
Csak álltunk ott, boldogan. Egyszercsak kulcszörrenés hallatszott. Hallhatóan Ana ért haza.
-Maggie! Itthon vagy? Bocsi, hogy most jöttem, de hoztam neked kárpótlásul sütit!
Egy lépéssel elhátrált tőlem Ben, amikor Ana belépett az előszoba ajtón.
Meglepődött, de egyből lereagálta a dolgokat.
-Ne haragudjatok! Nem tudtam, hogy te is itt vagy. -Mosolygott Benre, majd úgy nézett rám, mintha a szemeivel azt mondaná -Tudtam, hogy van köztetek valami, haha!
-Semmi gond! Úgyis mennem kell!
Ana továbbra is csak mosolygott, majd észbe kapott, hogy mit mondott.
-Jaj, nem viszel sütit? Nagyon finomak!
-Á, nem köszönöm! Majd beszélünk! -Pillantott rám még utoljára, majd elment.
Amint hallottuk az ajtózáródást, Ana egyből megbombázott a kérdéseivel. Egész este róla beszéltünk, mint két pletykás barátnő. Már késő volt és sejtettük, hogy a nagyszüleink később fognak jönni, mivel a barátaiknál voltak. Gondolván, hogy holnap iskola, nem vártuk meg őket, körülbelül tízkor elmentünk aludni.
Reggel hétkor keltem fel és szokásosan a telefonomat akartam először megnézni. De semmi. Gondoltam, mivel tíztől van óránk biztos még alszik. Mindenesetre nem törtem magam tovább a tegnap után, tudtam, hogy a suliba úgyis találkozunk. Elmentem hajat mosni. Amikor visszaértem a szobámba az ágyamon két szál rózsa hevert. Éppen akkor érkezett egy SMS. Ránéztem a telefonomra és ezt olvasva éreztem, hogy elpirulok.
"Két szép szemnek, két szép rózsa"
Annyira éreztem a szeretetét, hogy egyszerre töltötte be a szívemben a mély sebeket. Új elhatározást hoztam. Az új cél, kocentrálni a jövőre, a jelenre és a boldogságra!
Mikor elkészültem még átnéztem az anyagokat. Anaval mentem iskolába, mert neki is akkor kezdődött az órája, mint nekem. Amikor beértünk Ana és az ott váró Marco új embereket mutattak be, akik közül van, aki osztálytársam. Két lány és egy fiú volt. Clara, Rosa és Alex. Nagyon szimpatikusak voltak. Rosa volt közülük az osztálytársam. A teljes neve Rosalia, de Rosanak nevezik. Megtudtam, hogy Mexikóból származik, van négy testvére, de csak ő van itt, mert mindig is ez volt az álma, hogy Spanyolpországban élhessen. Clara és Alex pedig unokatestvérek és eredetileg olaszok, de két éves koruk óta itt élnek Madridban.
Beszélgetés közben a szememmel figyeltem mindenfele, hátha valahol kiszúrom Bent. De nem láttam sehol. Óra kezdés előtt a beszélgető partnereinkkel szét válltak útjaink. Ana és Clara, Marco és Alex és Rosa és én mentünk külön órákra. A terembe érve leadtam az igazolásom az óráttartónak, aki nagyon kedvesen fogadott. Feltünésmentesen el foglaltam a helyemet Rosa mellett. Nem mintha sokan lettek volna a teremben, akiknek nagyon felkelthettem volna a figyelmét. Mögöttem ült három beszédes, "suli hercegnői" lány és a leghátsó sorban három fiú és két lány. Sajnáltam, hogy nem találkoztam óra előtt Bennel, de éppen, amikor róla fantáziáltam, az ő nevére kaptam fel a fejem. A mögöttem ülő lányok beszéltek róla
-Képzeljétek találkozni fogok Bennel. Már alig várom! -Mondta az egyik dicsekedve, amin én nagyon meglepődtem.
-Alig hiszem el, már mióta róla beszélünk és most milyen szerencséd van, te végre találkozol vele.
-Igen tegnap este beszéltük meg.
Ledöbbentett, amit hallottam. Lehet, hogy ennyi jutott a boldogságból?
Következő rész: 15. rész: Csalódás
2015. május 3., vasárnap
13. rész: Tanácstalanul
Be kell valljam ez az első csókom... Sohasem foglalkoztam azzal, hogy fiút keressek magamnak. Mindig jól el voltam egyedül. Igazságszerint onnantól, hogy elhagyott az első nevelő családom, túlságosan féltem ismerkedni. De Bent nem bántam meg. Ha úgy nézzük, őt a sors hozta, amikor megmentett...
Csak álltunk ott és csókolóztunk. Nem is gondolhattam volna ennél szebb első csókot. Madrid egyik utcáján, gyönyörű zene alatt egy olyan csodálatos fiúval, mint Ben. De sajnos rá kellett jönnöm egy dologra. Az elhatározásomra. Nem jöhettem vele össze. Nem koncentrálhatok másra, csak az előre kitűzött célomra. Beleszerettem Benbe. De nem lehet. Az egyik felem érte harcol, a másik pedig ellene. Tanácstalan vagyok. De ez így nem folytatódhatott.
Fájdalmasan, de finoman ellöktem magamtól. Könnyes pillantást vetettem rá, ő pedig értetlenül és ártatlanul állt velem szemben. Olyan fájdalmas volt ez az egész. Nem akartam megbántani, de úgy gondoltam, biztosan talál nálam jobb lányt, aki majd begyógyítja a szívét. Mielőtt bármit is szólhatott volna, sarkon fordultam és elfutottam egészen hazáig. A házba érve felfutottam a szobámba és magamra zártam az ajtót. Ültem a földön és sírtam. Tudtommal senki nem volt még otthon, így szerencsére nem tudják meg, hogy gondjaim vannak. Nem akarom, hogy aggódjanak értem.
Csak ültem a könnyeimet törölgetve az arcomról. Gondolkoztam. Mindenen. Azon, hogy mit tegyek. Mit mondjak Bennek. Tanácstalan voltam mindennel kapcsolatban. Egyszercsak csengőre kapom fel a fejem. Ránézek a telefonomra és csak ennyit látok
"(4) Nem fogadott hívás: Ben"
Ebből határozottan tudtam, hogy ő az. Fogalmam se volt, hogy ki nyissam-e neki az ajtót. De mégis magyarázattal tartoztam neki. Erőt vettem magamon és felálltam, hogy le menjek. Amíg leértem, megállás nélkül nyomta a csengőt. Kinyitottam az ajtót és a számításaim igaznak bizonyultak. Úgy nézett rám, mintha a legfájdalmasabb dolgot tette volna velem és bocsánatot szeretne kérni. Megbánással nézett rám.
-Ne haragudj! -Szólalt meg és úgy nézett, mintha minden egyes könycseppem egyre fájdalmasabb lenne neki.
Szörnyen éreztem magam. Azt hitte a tette miatt hagytam ott. Meg kellett nyugtatnom. Be engedtem és a nappaliba irányítottam.
-Nézd nagyon sajnálom! -Mondta továbbra is.
-Ne kérj többször bocsánatot! Kérlek.. -Rekedt el a hangom.
-Figyelj nem gondoltam, hogy ennyire megbán...
-Nem te vagy a hibás! -Szakítottam félbe.
-Akkor miért sírsz? -Lépett közelebb és megfogta a kezem.
-Nem lehetünk együtt! -Megint potyogtak a könnyeim.
-Miért? -Tette fel a kérdést fájdalommal az arcán.
-Csak a jövőre figyelhetek és a tanulmányaimra!
-A tanulmányaidban én segítek!
-Úgy értem dolgoznom is kell mellette. Nem lehetünk együtt!
-Maggie! -Törölte le a könnyeimet -Én a jövőben is veled szeretnék lenni! Teljes mértékben! Beléd szerettem! Az első perctől kezdve! Soha nem akarlak elhagyni! Soha nem akarlak elveszíteni! -Ezek a mondtatok nagyon megérintett. Erősebbé tette azt a felemet amelyik érte harcolt.
-Féltem beléd szeretni, mert féltem, hogy téged is elveszítelek! Rengeteg mindenkit elveszítettem már. Először megszerettem, majd elveszítettem. Féltem, hogy ez veled is megtörténhet. Ezért próbáltam távolságot tartani.
-Engem soha nem veszíthetsz el. Vigyázok rá, hogy neked a legtökéletesebb legyen minden. Nagyon szeretlek!
-Én is szeretlek!
Mostmár tudatosan, nyugodtan újra megcsókolt. Tisztázódott bennem minden. Tudtam, hogy biztonságban szerethetjük egymást...
Következő rész: 14. rész: Új elhatározás
2015. április 30., csütörtök
12. rész: Mit tegyek?
Bent látván a csokorral olyan jó érzésem volt... Ahogy meglátott, odajött hozzám.
-Szia! A tanuláshoz hoztam egy kis motivációt! -Nyújtotta felém a virágcsokrot.
-Szia! Köszönöm, de igazán nem kéne folyton rám költened!
-A lakásom mellett van egy virágbolt. Mikor eljövök előtte, ránézek a gyönyörű virágokra és te jutsz eszembe. Magától értetődő, hogy hozzak el neked minimum egy csokrot.
Sikerült megint megmosolyogtatnia. Egyszerűen olyan aranyos volt.
Leültünk egy asztalhoz és elkezdtük átnézni a tanulni valókat. Rengeteget segített nekem. Fogalmam sem volt arról, hogy ilyen okos. Ennél elképesztőbb már nem is lehetne. Kedves, okos, udvarias és iszonyúan jól néz ki. Néha megfordult a fejemben, hogy mégis olyan jó lenne vele összejönni, de aztán eloszlatom ezeket a gondolatokat. Tudom, hogy nem szabad.
Miután dél körül végeztünk a tanulni valóval, meghívott ebédelni. Átmentünk a kávézótól egy utcára lévő pizzázóba. Kiderült, hogy az a kedvenc pizzája ami az én kedvencem is, tehát így nem volt nehéz eldönteni mit kérünk. Evés közben is beszélgettünk.
-És igazából mit gondolsz a tovább tanulásról? -Kérdeztem kíváncsian.
-Mérnök szeretnék lenni. Úgy terveztem kijárom az iskolát, aztán elmegyek egy továbbképzésre. Nagyon jó lehetőségek vannak itt a városban ezen a szakon. És te?
Tetszett az elképzelése. Nem gondoltam volna, hogy ennyire eltervezte. Mióta a városban vagyok, legtöbb velünk egykorú fiúkat hallva, egyeseknek még fogalmuk sincs, hogy mikor és merre. De ő nem olyan volt. Ő előre gondolkodott és egy újabb okot adott arra, hogy feltegyem magamnak újra a kérdést. Mit tegyek?
-Én tolmács szeretnék lenni. Amikor nevelőszülőknél éltem, tanultam angolt. Azóta is legtöbbet angolul szoktam olvasni. A spanyolt itt folyamatosan beszélem. Magyarországon eddigi életemet életem, azaz ami a legjobban megy. Az iskolába pedig tanulni fogok franciát és úgy gondoltam magántanárnál pedig olaszt fogok tanulni, ami nagyon hasonlít a spanyolra tehát nem lesz olyan nehéz.
-Nagyon határozottan gondolkodsz a céljaidról.
-Próbálom előre megtervezni az életem. Igazság szerint szeretném, ha a gyerekeimnek majd mindent megtudnék adni, másrészt pedig, hogy mégis szeressem azt, amit csinálok.
-Teljesen egyet értek veled! -Mosolygott rám.
Miután az ebéddel is végeztünk, elmentünk sétálni. Sokat beszélgettünk. Minden egyes mondtata után feltettem magamban a kérdést. Mit tegyek?
A legforgalmasabb utcán sétáltunk, amikor zenét hallottunk. Egymásra néztünk és ebből láttam a szemébe, hogy valószínűleg ő is annyira szereti a zenét mint én. Elindultunk a zene felé és fiatalokat láttunk, akik énekeltek és gitároztak. Sokan álltak ott és hallgatták, milyen szépen játszanak. Hirtelen éreztem, hogy Ben megfogja a kezem és megpörget. Nem igazán tudtam egyből kapcsolni, ezért a pillanatban, ahogy megpörgetett elvesztettem az egyensúlyom. Megbillentem, de Ben gyorsan a derekam után kapott. Vissza akart húzni, de úgy sült el, mint a bowling pályán, sőt még annál is közelebb estem hozzá. Még mindig nem tudtunk, de lehet, hogy nem is akartunk egyből regaláni a dolgkokra. A vállába kapaszkodtam, ő pedig a derekamat fogta, mintha még mindig attól félne, hogy elesek. Ebben a pillanatban már úgy éreztem, hogy egyszer már elég volt elhalasztani. És úgy látszik Ben is így gondolta. Ekkor közelebb hajolt felém és megcsókolt...
Leültünk egy asztalhoz és elkezdtük átnézni a tanulni valókat. Rengeteget segített nekem. Fogalmam sem volt arról, hogy ilyen okos. Ennél elképesztőbb már nem is lehetne. Kedves, okos, udvarias és iszonyúan jól néz ki. Néha megfordult a fejemben, hogy mégis olyan jó lenne vele összejönni, de aztán eloszlatom ezeket a gondolatokat. Tudom, hogy nem szabad.
Miután dél körül végeztünk a tanulni valóval, meghívott ebédelni. Átmentünk a kávézótól egy utcára lévő pizzázóba. Kiderült, hogy az a kedvenc pizzája ami az én kedvencem is, tehát így nem volt nehéz eldönteni mit kérünk. Evés közben is beszélgettünk.
-És igazából mit gondolsz a tovább tanulásról? -Kérdeztem kíváncsian.
-Mérnök szeretnék lenni. Úgy terveztem kijárom az iskolát, aztán elmegyek egy továbbképzésre. Nagyon jó lehetőségek vannak itt a városban ezen a szakon. És te?
Tetszett az elképzelése. Nem gondoltam volna, hogy ennyire eltervezte. Mióta a városban vagyok, legtöbb velünk egykorú fiúkat hallva, egyeseknek még fogalmuk sincs, hogy mikor és merre. De ő nem olyan volt. Ő előre gondolkodott és egy újabb okot adott arra, hogy feltegyem magamnak újra a kérdést. Mit tegyek?
-Én tolmács szeretnék lenni. Amikor nevelőszülőknél éltem, tanultam angolt. Azóta is legtöbbet angolul szoktam olvasni. A spanyolt itt folyamatosan beszélem. Magyarországon eddigi életemet életem, azaz ami a legjobban megy. Az iskolába pedig tanulni fogok franciát és úgy gondoltam magántanárnál pedig olaszt fogok tanulni, ami nagyon hasonlít a spanyolra tehát nem lesz olyan nehéz.
-Nagyon határozottan gondolkodsz a céljaidról.
-Próbálom előre megtervezni az életem. Igazság szerint szeretném, ha a gyerekeimnek majd mindent megtudnék adni, másrészt pedig, hogy mégis szeressem azt, amit csinálok.
-Teljesen egyet értek veled! -Mosolygott rám.
Miután az ebéddel is végeztünk, elmentünk sétálni. Sokat beszélgettünk. Minden egyes mondtata után feltettem magamban a kérdést. Mit tegyek?
A legforgalmasabb utcán sétáltunk, amikor zenét hallottunk. Egymásra néztünk és ebből láttam a szemébe, hogy valószínűleg ő is annyira szereti a zenét mint én. Elindultunk a zene felé és fiatalokat láttunk, akik énekeltek és gitároztak. Sokan álltak ott és hallgatták, milyen szépen játszanak. Hirtelen éreztem, hogy Ben megfogja a kezem és megpörget. Nem igazán tudtam egyből kapcsolni, ezért a pillanatban, ahogy megpörgetett elvesztettem az egyensúlyom. Megbillentem, de Ben gyorsan a derekam után kapott. Vissza akart húzni, de úgy sült el, mint a bowling pályán, sőt még annál is közelebb estem hozzá. Még mindig nem tudtunk, de lehet, hogy nem is akartunk egyből regaláni a dolgkokra. A vállába kapaszkodtam, ő pedig a derekamat fogta, mintha még mindig attól félne, hogy elesek. Ebben a pillanatban már úgy éreztem, hogy egyszer már elég volt elhalasztani. És úgy látszik Ben is így gondolta. Ekkor közelebb hajolt felém és megcsókolt...
2015. április 21., kedd
11. rész: Elbűvölve
Magához húzott, és alig egy alkarnyi távolság volt közöttünk...
Csak nézett a szemembe és legszívesebben én is maradtam volna így, de eszembe jutott az ígéret amit magamnak tettem. Becsuktam a szemem és elfordultam. Nem akartam neki semmit mondani ezzel kapcsolatban, és fel akartam oldani a feszültséget, szóval inkább visszatértem a bowlingra.
-Na akkor megtanítasz bowlingozni? -fordultam vissza felé, de mostmár mosollyal, mintha mi sem történt volna.
-Persze. -Mondta mosolygva, de érezhető volt, hogy ez a mosoly nem volt olyan őszinte.
-Akkor mutasdd, hogy csináljam.
-Rendben, csak fogd ezt meg és állj ide. -Ezuttal már őszinte mosoly virított az arcán. Azt tettem, amit mondott. Odaálltam kezemben a bowling golyóval. Ekkor mögém állt és megfogta a kezem.
-Ne húzódj el, mert csak segíteni szeretnék! -Mondta, mintha csak fájna az, ahogy hozzám ért. Igazából nem. Az érintésén lehetett érezni a kedvességet.
-Bocsánat, hogy ilyen visszahúzódó vagyok.
-Semmi gond. -Mosolyodott el újra.
Ez alatt az este alatt, megtanultam bowlingozni. Ez alatt az idő alatt is beszélgettünk, nevettünk. Nagyon jó volt vele lenni.
Az igért időpont előtt körülbelül öt perccel már a házunk előtt álltunk.
-Köszönöm, hogy megtanítottál bowlingozni. -Próbáltam elköszönni, nehézkesen a szavakkal, miközben a biztonsági öv kikapcsolásával küzködtem.
-Én köszönöm, hogy a tanítványom voltál. Remélem legközelebb már versenyzünk is!
-Ez nem kérdés! De amilyen magas képzést kaptam, ne reméld, hogy legyőzhetsz! -Mondtam nevetve.
-Ezt úgy vettem, hogy egy profitól kaptál képzést. Hát köszönöm a bókot. -Majd magára mutatott.
-Csak el ne hidd.
Kiszálltam a kocsiból, majd a lehúzott ablakán át még megbeszéltük, hogy majd telefonon SMS-ezünk.
Ahogy beértem a házba és becsuktam az ajtót, abban a pillanatban kopogtak. Kinyitottam és Ben állt ott a rózsacsokorral a kezében.
-Remélem nem szándékosan hagytad ott, mert én szívből vettem. -Mondta kisfiús képet vágva.
-Egy ilyen szép csokrot szándékosan?.. Köszönöm.
Még a kocsi felé menet egy utolsó búcsúzó pillantást küldött felém, majd elment. Bezártam az ajtót, majd amikor vízbe akartam tenni a csokrot, megláttam rajta egy üzenetet. De nem ugyanaz az üzenet volt, amit már láttam. Ebben ez állt:
"Nagyon jól éreztem magam veled! Remélem lesz még ilyen nem is egy!"
Ahogy olvastam, szinte hallottam a fejemben a hangját, ahogy ezeket a sorokat mondja.
Nem akartam bevallani, de nagyon elbűvölt. Egyszerűen nem lehet elmondani határtalan kedvességét. Kedves, megértő, udvarias és egyszerre humoros. Magam előtt látom azt, amikor magához húzott és csak mélyen a szemébe néztem. De próbáltam ellenállni ezeknek a gondolatoknak. Próbáltam nem egész este ezen tűnődni, de ez az ötlet is eloszlott, amikor jött Ana és kérdezgette, hogy milyen volt a randi. Majd elmondta, hogy szerinte Ben nagyon illene hozzám. Muszáj voltam vele megosztani a döntésemet, hogy nem szeretnék tőle semmit, de mintha ezt nem is hallotta volna, ugyanúgy folytatta, hogy tudja, hogy tetszik nekem. Inkább ráhagytam.
Vasárnap reggel kilenckor keltem, már jobban kipihenve magam. Titokban reménykedve nyúltam a telefonomért, hogy hátha megint kaptam tőle üzenetet. De semmi. De hiszen miért is küldött volna bármit is? Nincs köztünk semmi. Majd egy perc múlva jelző hangot adott ki a telefonom.
"Jó reggelt! Megvannak a holnapi anyagok az órákra?:)"
Lemosohatatlan vigyor kerekedett az arcomon.
"Jó reggelt! Igen! Úgy néz ki ma az egész nap a tanulásból fog állni."
"Esetleg segíthetek valamiben?"
"Most, hogy mondod lenne pár kérdésem az egyik témával kapcsolatban, amiben Ana sem tudott segíteni."
"Találkozunk a kávézóban mondjuk egy óra múlva?"
"Ott leszek!:)"
"A jegyzeteket ne felejtsd el!;)"
Két jó dolog volt ebben az egészben. Első: biztosan meg tudok holnapra tanulni, második: találkozok vele. Amikor ránéztem az órára, már negyed tizet mutatott. Gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem, összepakoltam a jegyzeteket, majd sietve elindultam a kávézóba. Amikor odaértem még nem volt ott, de még nem is volt pontosan tíz óra. Amíg rá vártam, addig beszéltem a főnökkel, a beosztásommal kapcsolatban.
Pontosan tízkor nyílt az ajtó. Éreztem, hogy ő az. Megfordultam és Bent láttam, a jegyzetekkel, és egy újabb csokor virággal...
Következő rész: 12. rész: Mit tegyek?
2015. április 20., hétfő
10. rész: Miért?
Megbeszéltünk, hogy találkozunk... Mégis arra gondoltam, hogy rendben találkozzunk, legyünk jóba. Barátok attól még lehetünk, de több nem lehet közöttünk.
Megadtuk egymásnak a telefonszámunkat, majd még beszélgettünk, nevettünk, táncoltunk. Körülbelül négykor lett vége a bulinak. Hazamentünk, majd még Ana kérdezgetett Benről, de túl fáradt voltam, szóval inkább elhalasztottuk a beszélgetést holnapra, azaz mára. Nyolckor amikor felkeltem, automatikusan a telefonomhoz nyúltam. Meglepődve láttam, hogy kaptam egy üzenetet.
"Jó reggelt! Hatkor ráérsz?:) Ben."
Ez az üzenet mosolyt csalt az arcomra. "Persze. Hova megyünk?:)"
Egy perc sem telt el és máris válaszolt.
"Az legyen meglepetés. Hatra ott vagyok érted.:)"
"Hiszen azt sem tudod hol lakom."
"Voltam már Ananál;)"
Mindig elfelejtem, hogy mielőtt én megismertem, azelőtt is ismert volt a házunkban.
Nagyon kíváncsivá tett. Gondolkoztam, hogy hova vihet. Vacsorázni vagy bulizni. Na de ha azt se tudom hova visz, honnan tudjam, mit vegyek fel? Farmert egy laza pólóval vagy szoknyát egy toppal? Nem tudtam a fejemben olyan szettet összerakni, hogy bárhova is visz jó legyen. Gondoltam, legalább ezt elmondja.
"Annyit elárulsz, hogyan öltözzek?"
"Csak lazán"
Akkor a farmer szett nyert. De akkor mégis hova vihet? Nem törtem magam tovább, mert rájöttem, hogy ez amúgysem egy randi, csak szórakozás egy baráttal.
Mivel az éjszakai buli miatt el voltunk fáradva, szinte egész nap csak lustultunk Anaval. Filmet néztünk, sütögettünk, játszottunk az álatokkal.
Körülbelül fél hatkor kezdtem el készülődni. Csak egy egyszerű pólót és egy farmert vettem fel. Feltettem egy laza sminket és kifésültem a hajam. Pontban hatkor csengetett. Leszaladtam a lépcsőn majd széles mosollyal nyitottam ajtót. Amikor meglátott ő is ugyanígy reagált.
-Nagyon pontos vagy! -Engedtem beljebb.
-Te pedig csinos! -Jegyezte meg továbbra is mosolyogva.
-Mostmár elárulod hova megyünk?
-Nagyon kíváncsi vagy. De sajnos csak akkor tudod meg, ha oda érünk. -Nevette el magát.
Még köszönt a nagyszüleimnek és Ananak, majd megbeszéltük, hogy fél tízre hazahoz. Kiérve kinyitotta nekem a kocsi ajtót, de amikor megláttam mi van az ülésemen, hirtelen elmosolyodtam. Egy rózsacsokor, rajta egy kis cetlivel.
"Remélem jól emlékszem, de mintha a bulin, a rózsákat emlegetted volna"
Ránéztem és úgy nézett rám, mintha megkönnyebült volna, hogy mosolyt látott az arcomon.
-Köszönöm, de nem kellett volna!
-Csak próbáltam udvarias lenni! Na induljunk, mert már kezdek én is kíváncsi lenni.
Beültünk a kocsiba és próbáltam értelmezni ezt a mondatot.
-Te mégis miért vagy kíváncsi?
-Tudod, örömmel tölt el amikor látlak mosolyogni.
Meghatott amit mondott. Soha nem mondott nekem senki ilyeneket, de akkor sem hagyhattam, hogy megtetszek neki, vagy ő nekem mégjobban. Próbáltam elviccelni a témát.
-Akkor legközelebb, majd kiakasztom a szám, hogy folyamatosan mosolyogva láss. -Nyomtam az arcába a viccesnek szánt mosolyom.
-Az lenne a legjobb. -Mondta nevetve.
Végre odaértünk. Meglepődtem. Bowlingozni vitt. Megint nem bírtam visszatartani az örömömet és persze, hogyan máshogy egy nagy mosollyal fejeztem ki.
-Na látod, ezt vártam. -Mondta elégedetten.
Bementünk, felvettük a bowlingcipőt, majd felmentünk a pályánkra. Izgatott voltam, mert én még soha nem bowlingoztam. Ő kezdte, de miután láttam, hogy ő hogyan tarol, nem volt merszem megmondani neki. Gondoltam, majd tettetem, hogy éppen véletlen volt, vagy egy kicsit fáj a kezem. Na jó mégsem tűnt olyan jó ötletnek. Elgurítottam az elsőt, majd csak a számat húzgáltam. Nem pont úgy festett, mintha életemben legalább egyszer játszottam volna ilyet.
-Soha nem bowlingoztál még igaz? -Kérdezte nevetve, de mégsem gúnyolva.
-Ennyire látszik? -Nevettem el én is magam egy kicsit szégenkezve, hogy mióta ideértünk egyszer sem említettem.
-Csak egy kicsit. De ne aggódj a bowling király segít. -Mondta, miközben a kezével ábrázolta a király szót.
-Ó, csak el ne szállj. -Böktem meg a vállát nevetve.
-Na jó komolyan, mivel a mosolyod mindent visz, természetesen segítek.
Felvett egy bowling golyót a kezembe adta majd megfogta a kezem és magához húzott. Szerintem ő sem akart ilyen közel húzni magához, de lényegesen lecsökkent közöttünk a távolság. Mind ketten megilletődtünk és csak néztünk egymás szemébe. És ez volt az a pillanat amikor rájöttem, hogy újra mélyen a szemébe néztem, ami igencsak elbűvölt. Miért?
Megadtuk egymásnak a telefonszámunkat, majd még beszélgettünk, nevettünk, táncoltunk. Körülbelül négykor lett vége a bulinak. Hazamentünk, majd még Ana kérdezgetett Benről, de túl fáradt voltam, szóval inkább elhalasztottuk a beszélgetést holnapra, azaz mára. Nyolckor amikor felkeltem, automatikusan a telefonomhoz nyúltam. Meglepődve láttam, hogy kaptam egy üzenetet.
"Jó reggelt! Hatkor ráérsz?:) Ben."
Ez az üzenet mosolyt csalt az arcomra. "Persze. Hova megyünk?:)"
Egy perc sem telt el és máris válaszolt.
"Az legyen meglepetés. Hatra ott vagyok érted.:)"
"Hiszen azt sem tudod hol lakom."
"Voltam már Ananál;)"
Mindig elfelejtem, hogy mielőtt én megismertem, azelőtt is ismert volt a házunkban.
Nagyon kíváncsivá tett. Gondolkoztam, hogy hova vihet. Vacsorázni vagy bulizni. Na de ha azt se tudom hova visz, honnan tudjam, mit vegyek fel? Farmert egy laza pólóval vagy szoknyát egy toppal? Nem tudtam a fejemben olyan szettet összerakni, hogy bárhova is visz jó legyen. Gondoltam, legalább ezt elmondja.
"Annyit elárulsz, hogyan öltözzek?"
"Csak lazán"
Akkor a farmer szett nyert. De akkor mégis hova vihet? Nem törtem magam tovább, mert rájöttem, hogy ez amúgysem egy randi, csak szórakozás egy baráttal.
Mivel az éjszakai buli miatt el voltunk fáradva, szinte egész nap csak lustultunk Anaval. Filmet néztünk, sütögettünk, játszottunk az álatokkal.
Körülbelül fél hatkor kezdtem el készülődni. Csak egy egyszerű pólót és egy farmert vettem fel. Feltettem egy laza sminket és kifésültem a hajam. Pontban hatkor csengetett. Leszaladtam a lépcsőn majd széles mosollyal nyitottam ajtót. Amikor meglátott ő is ugyanígy reagált.
-Nagyon pontos vagy! -Engedtem beljebb.
-Te pedig csinos! -Jegyezte meg továbbra is mosolyogva.
-Mostmár elárulod hova megyünk?
-Nagyon kíváncsi vagy. De sajnos csak akkor tudod meg, ha oda érünk. -Nevette el magát.
Még köszönt a nagyszüleimnek és Ananak, majd megbeszéltük, hogy fél tízre hazahoz. Kiérve kinyitotta nekem a kocsi ajtót, de amikor megláttam mi van az ülésemen, hirtelen elmosolyodtam. Egy rózsacsokor, rajta egy kis cetlivel.
"Remélem jól emlékszem, de mintha a bulin, a rózsákat emlegetted volna"
Ránéztem és úgy nézett rám, mintha megkönnyebült volna, hogy mosolyt látott az arcomon.
-Köszönöm, de nem kellett volna!
-Csak próbáltam udvarias lenni! Na induljunk, mert már kezdek én is kíváncsi lenni.
Beültünk a kocsiba és próbáltam értelmezni ezt a mondatot.
-Te mégis miért vagy kíváncsi?
-Tudod, örömmel tölt el amikor látlak mosolyogni.
Meghatott amit mondott. Soha nem mondott nekem senki ilyeneket, de akkor sem hagyhattam, hogy megtetszek neki, vagy ő nekem mégjobban. Próbáltam elviccelni a témát.
-Akkor legközelebb, majd kiakasztom a szám, hogy folyamatosan mosolyogva láss. -Nyomtam az arcába a viccesnek szánt mosolyom.
-Az lenne a legjobb. -Mondta nevetve.
Végre odaértünk. Meglepődtem. Bowlingozni vitt. Megint nem bírtam visszatartani az örömömet és persze, hogyan máshogy egy nagy mosollyal fejeztem ki.
-Na látod, ezt vártam. -Mondta elégedetten.
Bementünk, felvettük a bowlingcipőt, majd felmentünk a pályánkra. Izgatott voltam, mert én még soha nem bowlingoztam. Ő kezdte, de miután láttam, hogy ő hogyan tarol, nem volt merszem megmondani neki. Gondoltam, majd tettetem, hogy éppen véletlen volt, vagy egy kicsit fáj a kezem. Na jó mégsem tűnt olyan jó ötletnek. Elgurítottam az elsőt, majd csak a számat húzgáltam. Nem pont úgy festett, mintha életemben legalább egyszer játszottam volna ilyet.
-Soha nem bowlingoztál még igaz? -Kérdezte nevetve, de mégsem gúnyolva.
-Ennyire látszik? -Nevettem el én is magam egy kicsit szégenkezve, hogy mióta ideértünk egyszer sem említettem.
-Csak egy kicsit. De ne aggódj a bowling király segít. -Mondta, miközben a kezével ábrázolta a király szót.
-Ó, csak el ne szállj. -Böktem meg a vállát nevetve.
-Na jó komolyan, mivel a mosolyod mindent visz, természetesen segítek.
Felvett egy bowling golyót a kezembe adta majd megfogta a kezem és magához húzott. Szerintem ő sem akart ilyen közel húzni magához, de lényegesen lecsökkent közöttünk a távolság. Mind ketten megilletődtünk és csak néztünk egymás szemébe. És ez volt az a pillanat amikor rájöttem, hogy újra mélyen a szemébe néztem, ami igencsak elbűvölt. Miért?
Következő rész: 11. rész: Elbűvölve
2015. április 18., szombat
9. rész: Csak előre!
Le fagytam azon amiket mondott... De még a ledöbbenésre sem volt időm, mert éppen akkor érkezett meg az ünnepelt. El kellett bújnunk. Én egy pillanatig még néztem Benre, de Ana odafutott, hogy gyorsan bújjunk el. Ana elhúzott magával a pult mögé. Próbáltam összetenni a fejemben a dolgokat, de figyelnem kellett a körülöttem zajló eseményekre.
Már mindenki elbújt, a fények is eloltódtak és nagy csend volt. Egyszercsak kulcs csörgés és kilincsnyitás hallatszódott, majd Marco szokásosan, mit sem sejtve lépett be az ajtón. Lerakta a táskáját az előszobában, majd amikor felkapcsolta volna a villanyt, mindenki előugrott.
"Meglepetés!"
Marco nagyon meglepődött. Mindenki ment boldog születésnapot kívánni és átadni az ajándékot. Látszólag kereste a barátnőjét a tömegben, de nem találta, ugyanis ez volt a cél. Amikor már mindenki felköszöntötte, újra sötét lett a házban és mindenki a köszöntő dalt kezdte énekelni. Ekkor Ana jött elő egy tortával a kezében, amin az égő gyertyák voltak a térben az egyetlen fénylő dolgok. A testvérem Marco elé állt a tortával és amikor a dal végetért, mindenki tapsolni kezdett, majd Ana szólalt meg.
-A legboldogabb 19. születésnapot kívánok a legeslegjobb fiúnak a világon! -Majd megcsókolta.
A szülinapos elfújta a gyertyákat.
-Nagyon szépen köszönöm mindenkinek ezt a csodálatos meglepetést! Beleértve a szüleimet, akik vagy tudtak erről és szándékosan nem jöttek be, vagy pedig még azóta is kint várnak. -Erre nevetés tört ki.
-Ne aggódj, a szüleid beleegyezésével történt minden. -Nyugtatta meg Ana.
-Akkor megnyugodtam. De még nem fejeztem be. Köszönöm a világ legjobb barátnőjének ezt az egész szülinapi ajándékot és köszönök mindent! -Megint mindenki tapsolt és mosolygott a szerelmesek pedig megölelték egymást.
Elkezdődött a buli. Nagyon kedves társaság volt ez. Nem abból állt a szórakozás, hogy üvöltött a zene és mindenki csak fogyasztotta literszámra az alkolholt. Ez egy normális buli volt, ahol beszélgettünk, nevettünk, táncoltunk, de kultúráltan.
Leültem és egy lánnyal beszélgettem, amikor elindult egy lassú dal. Elsőnek Anat és Marcot láttam táncolni, majd egyre többen kaptak kedvet a lassúzáshoz. Végül a beszélgetőpartneremet is felkérték. Ültem az asztalnál és néztem a párokat, amikor valaki megérintette a vállam. Megfordultam és Bent láttam magam előtt.
-Felkérhetlek egy táncra? -Nem volt időm gondolkozni, hiszen ott állt előttem tárt karokkal.
-Persze.
Kicsit nyálasnak tűnt ez az egész. De nem akartam megbántani azok után, amiket mondott. Meg én is éreztem iránta valamit, de hiszen még nem is ismertem, meg amúgysem szerettem volna egy kapcsolatot, a terveim miatt. Csak azt mondogattam magamban, hogy figyelj csak előre!
Felálltam és a fiúval mentem. Táncolni kezdtünk. Először próbáltam kerülni a tekintetét és más párokat néztem.
-Mit gondolsz arról amit mondtam? -Kérdezte hirtelen.
-Nem tudom mit gondoljak, még nem tettem rendbe a fejemben ezt az egészet. -Beszélgetésünk közben már nem tudtam nem a szemébe nézni. De amikor most közelről pillantottam meg a sötétbarna szemeit..
-Nagyon tetszel nekem! -Mondta a szemembe látszólag őszintén.
-Még nem is ismerjük egymást igazán.
-Rendben. Szeretnél velem megismerkedni még jobban?
-Szeretnék!
Majd elmosolyodtunk mind ketten. Tánc közben beszélgettünk. Megtudtam róla, hogy évfolyamtársam az iskolában, szóval valószínűleg mindennap fogom látni ezentúl.
-Mit szólnál, ha holnap elmennénk valahova? -Egy pillanatra nem tudtam mit mondjak, de újra a szemébe néztem és láttam amit mutat felém és ennek nem tudtam ellenállni, éreztem, hogy valami késztet arra, hogy belemenjek.
-Benne vagyok!
Már mindenki elbújt, a fények is eloltódtak és nagy csend volt. Egyszercsak kulcs csörgés és kilincsnyitás hallatszódott, majd Marco szokásosan, mit sem sejtve lépett be az ajtón. Lerakta a táskáját az előszobában, majd amikor felkapcsolta volna a villanyt, mindenki előugrott.
"Meglepetés!"
Marco nagyon meglepődött. Mindenki ment boldog születésnapot kívánni és átadni az ajándékot. Látszólag kereste a barátnőjét a tömegben, de nem találta, ugyanis ez volt a cél. Amikor már mindenki felköszöntötte, újra sötét lett a házban és mindenki a köszöntő dalt kezdte énekelni. Ekkor Ana jött elő egy tortával a kezében, amin az égő gyertyák voltak a térben az egyetlen fénylő dolgok. A testvérem Marco elé állt a tortával és amikor a dal végetért, mindenki tapsolni kezdett, majd Ana szólalt meg.
-A legboldogabb 19. születésnapot kívánok a legeslegjobb fiúnak a világon! -Majd megcsókolta.
A szülinapos elfújta a gyertyákat.
-Nagyon szépen köszönöm mindenkinek ezt a csodálatos meglepetést! Beleértve a szüleimet, akik vagy tudtak erről és szándékosan nem jöttek be, vagy pedig még azóta is kint várnak. -Erre nevetés tört ki.
-Ne aggódj, a szüleid beleegyezésével történt minden. -Nyugtatta meg Ana.
-Akkor megnyugodtam. De még nem fejeztem be. Köszönöm a világ legjobb barátnőjének ezt az egész szülinapi ajándékot és köszönök mindent! -Megint mindenki tapsolt és mosolygott a szerelmesek pedig megölelték egymást.
Elkezdődött a buli. Nagyon kedves társaság volt ez. Nem abból állt a szórakozás, hogy üvöltött a zene és mindenki csak fogyasztotta literszámra az alkolholt. Ez egy normális buli volt, ahol beszélgettünk, nevettünk, táncoltunk, de kultúráltan.
Leültem és egy lánnyal beszélgettem, amikor elindult egy lassú dal. Elsőnek Anat és Marcot láttam táncolni, majd egyre többen kaptak kedvet a lassúzáshoz. Végül a beszélgetőpartneremet is felkérték. Ültem az asztalnál és néztem a párokat, amikor valaki megérintette a vállam. Megfordultam és Bent láttam magam előtt.
-Felkérhetlek egy táncra? -Nem volt időm gondolkozni, hiszen ott állt előttem tárt karokkal.
-Persze.
Kicsit nyálasnak tűnt ez az egész. De nem akartam megbántani azok után, amiket mondott. Meg én is éreztem iránta valamit, de hiszen még nem is ismertem, meg amúgysem szerettem volna egy kapcsolatot, a terveim miatt. Csak azt mondogattam magamban, hogy figyelj csak előre!
Felálltam és a fiúval mentem. Táncolni kezdtünk. Először próbáltam kerülni a tekintetét és más párokat néztem.
-Mit gondolsz arról amit mondtam? -Kérdezte hirtelen.
-Nem tudom mit gondoljak, még nem tettem rendbe a fejemben ezt az egészet. -Beszélgetésünk közben már nem tudtam nem a szemébe nézni. De amikor most közelről pillantottam meg a sötétbarna szemeit..
-Nagyon tetszel nekem! -Mondta a szemembe látszólag őszintén.
-Még nem is ismerjük egymást igazán.
-Rendben. Szeretnél velem megismerkedni még jobban?
-Szeretnék!
Majd elmosolyodtunk mind ketten. Tánc közben beszélgettünk. Megtudtam róla, hogy évfolyamtársam az iskolában, szóval valószínűleg mindennap fogom látni ezentúl.
-Mit szólnál, ha holnap elmennénk valahova? -Egy pillanatra nem tudtam mit mondjak, de újra a szemébe néztem és láttam amit mutat felém és ennek nem tudtam ellenállni, éreztem, hogy valami késztet arra, hogy belemenjek.
-Benne vagyok!
Következő rész: 10. rész: Miért?
2015. április 15., szerda
8. rész: Megint te!
Kinyitottam az ajtót és ő állt velem szemben. Ben... Az arcát látva ő is annyira meglepődőtt azon, hogy én nyitottam ajtót, mint ahogy én azon, hogy neki nyitottam ajtót.
-Te.. Mit keresel itt? -Kérdeztem hirtelen.
-Elvileg Marco meglepetés bulijára jöttem.
Akkor ezekszerint nem csak véletlen egybeesés, hogy esetleg egy házzal arrébb csengetett.
-Te is Marco barátja vagy?
-Ömm.. Igen. Vagyis Marco a testvérem barátja.
-Ó értem. Akkor bemehetek?
-Persze! Ne haragudj! -Álltam arrébb gyorsan.
Belépett, majd szétnézett és megdícsérte a dekorációt. Ekkor jött oda Ana:
-Szia Ben! Ne haragudj, hogy nem vártunk meg az iskolánál, csak sürgősen el kellett jönnünk! Ó, ő itt Maggie! -Mutatott rám és úgy tűnt, mintha nagyon sietett volna.
-Szia Ana! Semmi baj! Igen már volt szerencsénk bemutatkozni egymásnak! -Mondta mosolyogva, majd átadta neki az üdítőket, amiket hozott.
Akkor ezekszerint ő volt az, akit velem együtt vártak az iskolánál. Nem is a baleset lett volna az első találkozásunk. Már csak azt nem értem, hogy ha ismeri Anát, nem volt neki szembetűnő a hasonlóságunk, amikor bevitt az orvosiba és nem tudta ki vagyok.
Ő továbbra is csak állt mellettem. Nem tudtam, hogy miért, de nem igazán ment sehova.
-Kérdezhetek valamit? -Ejtettem ki véletlenül a számon.
-Persze nyugodtan! -Fordult felém, olyan gyorsan, mintha eddig is csak azt várta volna, hogy beszélgessünk.
-Szerinted nem hasonlítunk Anaval?
-Anaval? -Végigmért, majd a szemével megkereste a tömegben Anát.
-Talán a hajatok. -Komolyan nem tűnt fel neki, hogy ikertestvérek vagyunk?
-Én és Ana. Ikertestvérek vagyunk.
-Ikertestvérek?.. De hiszen én már körülbelül egy éve ismerem őt és soha nem említette. -mondta meglepődve.
-Igen, mert csak most költöztem igazán ide. De ez hosszú történet... De nem is tűnt fel a hasonlóság?
-Igazából... Nem. Mióta elsőre láttalak a balesetednél, akkor nem tudtam mit tegyek. Éppen sétáltam az iskola felé, amikor láttam, hogy leestél. Odafutottam hozzád és már nem voltál eszméletednél. Hirtelen nem tudtam hova vigyelek. Aztán az orvosi jutott eszembe. Ezért felvettelek az ölembe és bevittelek. Aggódtam, hogy mi lesz veled, de a nővér hazaküldött. Csak gondolkodtam, de amikor a kávézóban megláttalak magam élőtt, abban a pillanatban egy nagy kő esett le a szívemről. Onnantól nem tudtalak ki verni a fejemből. Olyan szép, egyedi arcod és mosolyod van. Nem tudtam senkihez hasonlítani, ezért amikor rádnéztem, eszembe sem jutott, hogy bárkihez hasonlítsalak.
És ekkor hallottam meg a kiáltást:
"Bújjatok el! Itt vannak!"
Következő rész: 9. rész: Csak előre!
2015. április 14., kedd
7. rész: Megtaláltam
Meghallottam a hangot és tudtam... Ő volt az. A fiú, aki megmentett. Megfordultam és hárman léptek be éppen az ajtón. De mivel ő azóta is csak azt mondta, hogy milyen jó ez a kávézó, nem kellett találgatnom, hogy melyikőjük ő. Egy magas, izmosabb, barna hajú fiú volt. Leültek egy asztalhoz, majd az egyik mellette ülő, feltételezem az egyik barátja, felemelte a kezét és rám nézett, kérőn, hogy szolgáljam ki őket. Hirtelen elkezdtem gondolkozni, hogy mit mondjak a fiúnak. "Szia én vagyok a lány aki elájult. Köszi, hogy bevittél az orvosiba. Amúgy mit hozhatok?". Na igen, ez nem hangzott túl találóan. Aztán amikor már egy lépésre voltam az asztaluktól, úgy döntöttem majd jön magától, amit mondani szeretnék. Odaértem és megkérdeztem:
-Szép napot! Mit hozhatok? -Ekkor a titokzatos fiú felémfordult és meglepődve nézett rám:
-Te a lány vagy aki...
-Aki elesett és beütötte a fejét és te bevittél az orvosiba. Igen én vagyok! És szeretném megköszönni, hogy segítettél!
-Igazán szívesen tettem! De honnan tudtad, hogy én vagyok az? Amikor odaértem, már nem voltál eszméletednél.
-Igazán szívesen tettem! De honnan tudtad, hogy én vagyok az? Amikor odaértem, már nem voltál eszméletednél.
-A hangodról ismertelek meg. -Elmosolyodott:
-Tényleg szívesen tettem! -Én is visszamosolyogtam és visszatértem a munkámhoz:
-Szóval mit hozhatok?
-Három hosszú kávét kérnénk! -Mondta a másik fiú.
-Máris hozom.!
-Köszönjük!
Elindultam a pulthoz elkészíteni a rendelést, amikor valaki leült elém. Felnéztem:
-Segíthe... -Majd megláttam a segítő fiút magam előtt.
-Szeretnél még valamit?
-Ömm. Persze! Hosszú kávé helyett egy jeges kávét szeretnék.
-Ömm. Persze! Hosszú kávé helyett egy jeges kávét szeretnék.
-Rendben! Máris készítem! De elég lett volna felnyújtani a kezed, szívesen odamentem volna.
-Persze tudom, csak megszerettem volna kérdezni, hogy.. Mi a neved? -Nem terveztem az első munkanapomon ismerkedni. De ő segített nekem. És csak a nevemet kérdezte meg. Gondoltam, hogy rendben.
-Maggie. És a tied?
-Maggie. És a tied?
-Szép neved van! Az enyém Ben. -Már ezt is megtudtam. Közben a másik két fiú szólt neki, hogy menjen vissza. Kivittem nekik a rendelést, majd mivel szinte csak ők voltak a kávézóban, leültem a pulthoz olvasni. Kerestem az újságokban álláshírdetéseket. Úgy gondoltam, hogy minnél többet kell gyűjtenem, hogy felkészülhessek majd, az életemre az iskola után is.
Körülbelül fél óra múlva indultak el. Ben még utoljára rám mosolygott, majd elmentek. Úgy vettem észre, mintha próbált volna velem flörtölni, de én úgy voltam vele, hogy nekem most csak a jövőre kell koncentrálnom.
Ana másnap megkért, hogy segítsek megrendezni Marco meglepetésbuliját. Náluk rendeztük, ugyanis a szülei is beleegyeztek. Anaval elmentünk a házukhoz, majd elkezdtünk készülődni, ugyanis már nem volt otthon senki, mert ez volt a terv, hogy a szüleik elmennek vele valahova, amíg mi elrendezzük a bulit. Felraktuk a dekorációkat, kikészítettük az ételeket és az italokat, a zenét és még a bulihoz szükséges dolgokat. Hat óra körül kezdtek el jönni a vendégek. Sorra, szinte percenként csengettek, amikor már a sokadik vendég jött, Ana megkért, hogy most nyissak én ajtót. Elindultam az ajtó felé, amikor várhatóan megint csengettek. Kinyitottam az ajtót és meglepő látvány fogadott..
Következő rész: 8. rész: Megint Te!
2015. április 12., vasárnap
6. rész: Első napom az új életben
Másnap kaptam egy e-mailt, miszerint felvettek az egyik kávézóba dolgozni, ahova jelentkeztem. Azt irták benne, hogy már akár holnap kezdhetek. Amikor elújságoltam ezt a hírt a családomnak, ők felajánlották, hogy inkább folytassam a tanulást, ők pedig mindenben segítenek. Megvitattuk a dolgot, majd úgy döntöttünk, hogy abba az iskolába folytatom a tanulást, ahol Ana is tanul. Még aznap elmentünk Anaval az iskolába, hogy beiratkozzak. Csak egy szintfelmérőt kellett tennem, hogy biztos, hogy megértem-e a spanyol oktatást. Szóban kérdezett, majd írtam egy írásbeli tesztet is. Amikor végeztem, azt mondták, megbeszélik, addig várjak odakint. Kimentem a teremből és Ana várt ott. De nem egyedül:
-Maggie! Szeretném bemutatni Marcot, a barátomat!
-Szia Maggie! Marco vagyok! Örülök, hogy megismerhetlek! Sokat hallottam már rólad! -mondta az új ismerős mosolyogva.
-Én is örülök! Te is magyar anyanelvű vagy? -kérdeztem, majd eszembe jutott, hogy Ana már említette, hogy ebbe az iskolába sok magyar anyanyelvű jár.
-Igen, de már 6 éves korom óta itt lakunk Spanyolországban, ezért örülök, hogy nem csak otthon beszélhetek magyarul.
-Marco átjön hozzánk, csak megvárjuk a döntést a jelentkezéseddel kapcsolatban és Marco egyik barátját.
-Oké, köszi, hogy megvártok.
Beszélgettünk még egy keveset, majd körülbelül fél órás várakozás után behívtak.
-Margaret! Szeretnénk megosztani veled a döntésünket, miszerint bejutottál az iskolánkba! Gratulálunk! Az oktatásokban következő héttől vehetsz részt! Az órarendet akkor kapod meg, addigis itt vannak az anyagok amikből hétfőre készülnöd kell. -adta a kezembe az anyagokat.
-Nagyon szépen köszönöm!
Még feltettem pár kérdést, majd boldogan jöttem ki a teremből, viszont akkor Anat és Marcot nem láttam sehol. Fel akartam hívni őt, de amikor elővettem a telefonom, láttam hogy kaptam egy üzenetet tőle:
El kellett jönnünk, mert Marcot hívták, hogy a testvére kórházba került. Sajnálom, hogy nem vártunk meg! Otthon várom a hírt!
Megértettem, hogy elmentek. Elindultam haza, de amikor mentem a lépcsőn megcsúsztam és elestem. Beütöttem a fejem és forogni kezdett velem a világ. Becsuktam a szemem, ekkor hallottam, hogy egy hang engem próbál keltegetni:
-Hahó, jól vagy? Hahó!
Ez volt az utolsó amire emlékeztem. Következő emlékem, hogy egy ágyon fekszem és egy nő áll mellettem. Valószínűleg egy nővér volt, mert olyan ruhában volt. Észre vette, hogy felkeltem, majd közelebb jött hozzám:
-Szia! Az iskolanővér vagyok! Az orvosi szobában vagy. Emlékszel, hogy miért vagy itt?
-Szia! Az iskolanővér vagyok! Az orvosi szobában vagy. Emlékszel, hogy miért vagy itt?
-Mert leestem a lépcsőn és elájultam.
-Emlékszel arra is, hogy ki hozott be?
-Nem, csak a hangjára emlékszem.
-Rendben. Egy fiú volt. Behozott, elmondta, hogy látta mi történt. Azt mondta nem ismer, ezért elengedtem.
Miután írt egy papírt, hogy ott voltam és hogy mi történt, elengedett engem is. Nem jó érzés, hogy nem tudom ki volt az. Csak meg szerettem volna neki köszönni, de így, hogy nem is tudom ki volt, még arra sincs lehetőségem.
Mikor hazamentem már mindenki otthon volt. Anahoz és Marcohoz mentem oda először:
-Hogy van a testvéred?
-Már jól, köszönöm. Csak kijött az allergiája és rosszul lett, de már holnap kiengedik. De mesélj te! Hogy sikerült?
-Akkor jobbulást neki! Hát.. A hírem az, hogy... Felvettek!
-Ó ezaz! -kiáltott fel Ana!
-Ó ezaz! -kiáltott fel Ana!
-Gratulálunk! -öleltek meg a nagyszüleim.
Örültem neki nagyon! Főleg, hogy már jövőhéten mehetek.
Másnap bementem a kávezóba, hogy kezdhessek. Megkaptam az oktatást, hogy mit hogyan csináljak. Nyitáskor már elég sokan jöttek, pedig még csak reggel 8 volt. Ebéd idő felé viszont kevesebben voltak. Éppen az egyik asztalt töröltem le, amikor meghallottam azt a hangot...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)


















