Kiszálltam a taxiból, majd az ajtóhoz sétáltam. A harmadik csengetésre nyitottak ajtót. A volt nevelő anyukám volt, aki látszólag rendesen meglepődött a látványtól.
-Maggie! Te... Neked nem Spanyolországban kéne lenned? -Kérdezte szaggatottan.
Egy percig nem szóltam egy szót se, de amikor végre beszélni tudtam, kivsordult a könnyem.
-Sajnálom! Csak segítségre lenne szükségem.
-Ó persze gyere be! -Ölelt át, majd beengedett. -Mond csak mi történt veled? És miért van gipszben a lábad?
-Kérdezte kétségbeesetten.
Elmondtam neki mindent, a balesettől addig amiért most itt vagyok.
-Természetesen maradhatsz ameddig csak szeretnél! És ha megszületik a kicsi, mi nagyon szívesen segítünk mindenben!
Nagyon hálás voltam, amiért ilyen segítőkészek voltak. Beszégettünk még, majd segített bepakolni a szobába, ami egykor még, egy rövid ideig az enyém volt.
-Most pihend ki magad! De reggel hívd fel a nagyszüleid és a testvéred! Ők nem tehetnek semmiről! Magyarázattal tartozol nekik, hogy miért nem fogsz hazamenni egy évig! -Mondta, majd még utoljára átölelt és hagyott, hogy pihenjek.
Egész éjszaka csak gondolkoztam. Azon, hogy mit mondjak a nagyszüleimnek, Ananak és Bennek. Ben azóta már rengetekszer keresett telefonon. De nem volt erőm és bátorságom visszahívni. Nem akartam neki elmondani, hogy hol vagyok.
Reggel, amikor felkeltem, az jutott eszembe, hogy ma kellene hazamennünk. Úgy döntöttem összeszedem magam és beszélek Anaval. De nem beszélhettem ezt meg vele telefonon. El kellett neki mondanom, hogy nem fogok hazamenni egy ideig, csak ha már a kicsi nagyobb lesz. Arra gondoltam, hogy ha este érnénk haza és ha Ben is akkor jön repülővel, ahogy az tervezve volt, én talán találok egy gépet ami hamarabb megy és még azelőtt beszélhetnék Anaval, mielőtt Ben hazaérne.
Ahogy ezt átgondoltam, futottam is a repülőre. Már ahogy törött lábbal futni lehet. Egy óra múlva indult gép. Addig csak vártam a reptéren, pihentettem a lábam és még mindig csak ezen az egész dolgon gondolkoztam.
Amikor odaértem, egyből hazamentem. Nagy örömmel fogadtak, de nem értették miért jöttem ilyen hamar. És hogy miért egyedül.
Amikor elmondtam, hogy terhes vagyok, ledöbbentek, de a nagyszüleim mégis örültek és azt mondták, hogy mindenben támogatnak. Nem volt szívem közölni velük, hogy itt hagyom őket, de muszáj volt. Nem maradhattam ebben a városban. Megkértem, hogy üljünk le beszélgetni és amikor hatalmas szívfájdalommal elmondtam, nem tudtak szóhoz jutni. Nem akartak elveszíteni, nem akarták, hogy elmenjek, főleg nem úgy, hogy most már nem csak magamra kell vigyáznom. Próbáltak megoldásokat keresni, de egyik se volt olyan, amivel távol tartom magam a várostól. Összepakoltam, közben borzalmas volt látni, ahogy a nagymamám csak sír. Nyugtatgattam, hogy nem örökre megyek el, ő is bármikor meglátogathat és ha megszületik a pici, egyből fogok nekik szólni. De tudom, hogy nem sikerült igazán megnyugtatni. Tudtam milyen szörnyű érzés elveszíteni valakit, de nem tehettem mást. Nem tehettem tönkre Ben életét. Ha meg itt maradnék lehetetlen lenne, hogy ne találkozzunk. Éppen mentem le a lépcsőn, amikor megcsörrent a telefon és Ana felvette. Amikor beleszólt és a vonal másik végén lévő fél visszaszólt, hirtelen ledőbbent arca lett. Majd rámnézett és tátogott.
-Ben az!
Következő rész: 23. rész: El kell mennem









