2015. június 7., vasárnap

23. rész: El kell mennem

Csak álltunk megdermedve, amikor megtudtuk ki van a vonal végén. Hirtelen azt se tudtam mit tegyek. Ana is így érezte. Láttam rajta, hogy csak azt várja, hogy mondjak valamit. Nem állhattunk tovább tehetetlenül elkértem a telefont.
-Halo! -Szóltam bele a telefonba. 
-Maggie? -Kérdezte kétségbeesetten.
-Igen én vagyok.
-Maggie! Végre el tudtalak érni! -Mondta megkönnyebbülve.
-Sajnálom, hogy nem hívtalak vissza!
-Ezek szerint már otthon vagy! Rettenetesen aggódtam! Miért mentél el a kórházból? 
-Hiszen ott hagytál, amikor megtudtad, hogy terhes vagyok.
-Csak ledöbbentem. Nem tudtam mi lesz innentől. De amint átgondoltam visszamentem, de téged már sehol nem találtalak. Borzasztóan aggódtam, mert gipszes lábbal, terhesen, az agyrázkódásból kilépve eltüntél.
-Ben! Sajnálom! Úgy döntöttem, hogy megtartom a babát, de nem akarom, hogy emiatt ne legyen lehetőséged megvalósítani a terveidet a jövőre nézve!
-Ne mondj ilyeneket! Én nem.....
-Sajnálom! Kérlek próbálj meg elfelejteni és légy boldog! Éld tovább az életed! -Szakítottam félbe.
-Maggie! 
Nem adtam meg neki a lehetőséget, hogy visszatarthasson, ezért kinyomtam a telefont. Próbáltam visszatartani a könnyeimet, de nem tudtam. Azért nem hagytam, hogy befejhesse, mert ahogy Bent ismerem, biztosan azt mondta volna, hogy segít nekem mindenben és mellettem lesz. De nem vehetem el tőle az álmait. 
Lehoztam a bőröndjeimet, majd fájdalmasan búcsúzkodtunk.
-Mit mondjunk Bennek, ha idejön? -Kérdezte Ana.
-Hogy nem tudjátok, hogy hovamentem, de biztonságban leszek. 
-De igaz tényleg így lesz? -Lépett közelebb a nagymamám. 
-Persze! De bármikor meglátogathattok. 
Elköszöntünk, majd beültem a taxiba és újra a reptér felé közelítettem. Egyre inkább járt már a babán az eszem. Vajon fiú lesz, vagy lány? Hogy fog kinézni? Mi legyen majd a neve? Hasonló gondolatok sokasága keringett a fejemben. Úgy gondoltam, hogy nagyon boldog lesz és mindent meg fogok neki adni. Nekem innentől az ő boldogsága lesz a legfontosabb.
Amikor hazaértem már késő volt, de a nevelőszüleim még megvártak. Segítettek lepakolni, majd lefeküdtek aludni. Lefekvés előtt megnéztem a telefonom, ekkor láttam, az üzeneteket Bentől. 
"Kérlek, beszéljük meg személyesen!"
"Nem akarlak elveszíteni!"
"Szeretlek! Mindennél jobban!" 
Egyre nagyobb fájdalmat okoztak ezek a mondatok. De tudtam, hogy így lesz a legjobb. 
Másnap egy szörnyű érzésre keltem. Rettenetesen görcsölt a hasam. Nagyon meg voltam ilyedve. Próbáltam lebizegni a nevelőszüleimhez, hogy segítsenek, de elég nehéz volt összegörnyedve, gipszes lábbal. Amikor megláttak a lépcső végében, azonnal rohantak oda hozzám. De nem csak a nevelőszüleim voltak a szobában, hanem egy ismeretlen ember is. 
-Mi a baj Maggie? -Kérdezte a nevelőanyukám.
-Nagyon fáj a hasam! Félek, hogy valami történt a babával!
Az ismeretlen arc közelebb lépett hozzám és kérdezősködni kezdett.
-Milyen fájdalmat érzel? 
-Csak, görcsöl. De nagyon!
-Be viszlek a kórházba kivizsgálásra. 
Hirtelen nem tudtam, hogy bíznom kéne egy ismeretlenbe, de láttam rajta, hogy csak segíteni szeretne, ezért vele mentem. Beszálltam az ismeretlen kocsijába és reménykedtem, hogy nem lesz semmi baj.

Következő rész: 24. rész: Egy új barát


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése