2015. július 22., szerda

24. rész: Egy új barát

A kórház felé tartottunk. Mellettem egy idegennel, a hasamban egy kisbabával, borzasztó fájdalommal és aggodalommal.
Ahogy beértünk a kórház területére, leparkoltunk és a mellettem ülő ismeretlen kiszállt és egy pillanat alatt az ajtóm mellett termett. Kinyitotta és segített ki mászni az autóból. A fájdalom nem igazán múlt. Az idegen fiú megfogta a derekam és segített bebicegni a kórházba. Nem kérdezett senkit csak bevezetett egy szobába. Nem tudtam mit csinál, de annyira legyengültem addigra, hogy nem ellenkeztem. Egy szobába vitt, ahol egy ágy, két szék és pár szekrény volt tele orvosi eszközzel.
-Feküdj csak le az ágyra és húzd fel a pólód! -Mondta, miközben a szekrényben kezdett pakolászni.
Csak álltam az ajtóban és néztem rá felhúzott szemöldökkel. Amikor visszafordult és rámnézett egy félmosolyt láttam az arcán.
-Ne haragudj elfelejtettem mondani, hogy orvosnak tanulok és ez a rendelőnk. És ne aggódj
megvizsgállak!
Eszembe juthatott volna, mondjuk amikor bevezetett a rendelőbe és senki nem kérdezte tőle, hogy mit csinál, de nem voltam gondolkodó állapotban.
Felfeküdtem az ágyra és felhúztam a pólóm. Odahúzott egy szék és rákötött valamit a mellettem lévő gépre.
-Csak megnézzük ultrahanggal, hogy minden rendben van-e.
Egy bólintással bele is egyeztem.
-Úgy látom nincs semmi baj. Mindenesetre a biztonság kedvéért csinálhatnánk egy vérvételt.
Egy nagy kő esett le a szívemről.
-Rendben. Azt meg tudjuk itt csinálni? -Kérdeztem miközben ő a fájdalomcsillapítót tette le nekem.
-Persze. Viszont ahoz át kell menünk a másik terembe.
Be vedtem a kiadagolt fájdalomcsillapítót, felsegített majd felkísért a vérvételre.
-Nem vagy mostanában ideges? -Kérdezte kicsit visszafogottan mintha ezzel a kérdéssel fájdalmat okozna.
-Egyébként a nevem Maggie. -Mondtam és úgy csináltam mintha nem hallottam volna a kérdését.
-Igen tudom. Ismerem a nevelő szüleidet. A nevelő anyukád folyton rólad beszél. Tudod, nagyon szeret téged.
-Igen. És én is nagyon szeretem őt. -Mondtam félig mosolyogva. Azért csak félig, mert még nem igazán hatott a gyógyszer.
-Nos, én Dan vagyok. És örülök, hogy megismertelek. Bár jobb lett volna, ha nem ilyen körülmények között ismerkedünk meg..
-De legalább segítettél. És köszönöm! -Vágtam a szavába.
-Ez a dolgom. De igazából feltettem neked az előbb egy kérdést.
Közben felértünk és leültünk a várakozóba.
-Igen, tudom. -Mondtam és közben eszembe jutott minden.
-Ezt azért kérdezem, mert nagy valószínűséggel az idegességtől is fájhat a hasad.
Ez eszembe sem jutott. Árthatok a babának ezzel az egésszel.
-Valójában igen. Tudod most a barátommal lennék, ha..
-Elhagyott? -Szólt közbe sajnálkozva.
-Nem. Én hagytam el.
-Megcsalt vagy..
-Nem én.. én csak.. nem szeretném elvenni a fiatal korát. Hogy bulizhasson, elmehessen bárhova, tanulhasson. Egyszer majd elfelejt és boldog lesz mással.. Én ezért hagytam ott. A boldogsága érdekében.
Éppen ekkor hívtak be. Nem volt alkalom rá, hogy bármit is mondjon. Nem is néztem rá, nem akartam tudni mit gondol.
Miután megcsinálták a vérvételt, kijöttem a teremből és Dan ott várt. Rám mosolygott, majd felajánlotta, hogy hazavisz. Beszélt még pár szót a nővérrel, aki bent volt velem, majd visszajött hozzám és együtt mentünk az autóhoz.
Nem szólaltunk meg csak amikor elindultunk.
-Van valami baj?
Kérdően rámnézett.
-Odamentél a nővérhez.
Egy olyan "ja az" arckifejezést láttam rajta.
-Igazából nem hiszem. A nővérrel csak arról beszéltem, hogy sürgessék meg az eredményeket.
-Ó, akkor protekcióm van a vérvételen. -Próbáltam kicsit oldani a feszültséget. Sikerült. Egy mosolyt láttam az arcán.
-Szerintem nem lesz semmi gond. De holnapra kiderül.
-Rendben, majd eljövök az eredmény..
-Szívesen elviszem neked. -Vágott megint a szavamba.
Egy pillanatig csak néztem rá, nem is tudom miért, talán mert ilyen kedves. De amikor észrevette, hogy nézem felémfordult és észbe kaptam és elfordultam.
-Ó. Köszönöm. De csak ha nem gond.
-Persze, hogy nem. -Mosolygott rám.
Ezek után már nem nagyon beszélgettünk. Mielőtt a házunk elé értünk kapott egy hívást, amiből csak az következtettem le, hogy még sietnie kell valahova. Amikor hazaértünk kiszálltam és láttam, hogy ő is kiszállt, hogy bekisérjen.
-Ne kisérj be! -Állítottam meg. Ilyedt arcot vágott. -Sietned kell! -Mondtam, mielőtt feltette volna a miért kérdést.
-Rendben. -Bólintott egyet mosollyal az arcán.
-Köszönök mindent.
-Örülök, hogy megismertelek. -Szólt ki a még lehúzott kocsi ablakból.
-Én is.
Ezután el is hajtott.
Egész este rajta gondolkoztam. Valami megfogott benne. Valamiért olyan érzésem volt, mint amikor Bent megismertem. Nem tudtam miért járt ennyire a fejemben.

2015. június 7., vasárnap

23. rész: El kell mennem

Csak álltunk megdermedve, amikor megtudtuk ki van a vonal végén. Hirtelen azt se tudtam mit tegyek. Ana is így érezte. Láttam rajta, hogy csak azt várja, hogy mondjak valamit. Nem állhattunk tovább tehetetlenül elkértem a telefont.
-Halo! -Szóltam bele a telefonba. 
-Maggie? -Kérdezte kétségbeesetten.
-Igen én vagyok.
-Maggie! Végre el tudtalak érni! -Mondta megkönnyebbülve.
-Sajnálom, hogy nem hívtalak vissza!
-Ezek szerint már otthon vagy! Rettenetesen aggódtam! Miért mentél el a kórházból? 
-Hiszen ott hagytál, amikor megtudtad, hogy terhes vagyok.
-Csak ledöbbentem. Nem tudtam mi lesz innentől. De amint átgondoltam visszamentem, de téged már sehol nem találtalak. Borzasztóan aggódtam, mert gipszes lábbal, terhesen, az agyrázkódásból kilépve eltüntél.
-Ben! Sajnálom! Úgy döntöttem, hogy megtartom a babát, de nem akarom, hogy emiatt ne legyen lehetőséged megvalósítani a terveidet a jövőre nézve!
-Ne mondj ilyeneket! Én nem.....
-Sajnálom! Kérlek próbálj meg elfelejteni és légy boldog! Éld tovább az életed! -Szakítottam félbe.
-Maggie! 
Nem adtam meg neki a lehetőséget, hogy visszatarthasson, ezért kinyomtam a telefont. Próbáltam visszatartani a könnyeimet, de nem tudtam. Azért nem hagytam, hogy befejhesse, mert ahogy Bent ismerem, biztosan azt mondta volna, hogy segít nekem mindenben és mellettem lesz. De nem vehetem el tőle az álmait. 
Lehoztam a bőröndjeimet, majd fájdalmasan búcsúzkodtunk.
-Mit mondjunk Bennek, ha idejön? -Kérdezte Ana.
-Hogy nem tudjátok, hogy hovamentem, de biztonságban leszek. 
-De igaz tényleg így lesz? -Lépett közelebb a nagymamám. 
-Persze! De bármikor meglátogathattok. 
Elköszöntünk, majd beültem a taxiba és újra a reptér felé közelítettem. Egyre inkább járt már a babán az eszem. Vajon fiú lesz, vagy lány? Hogy fog kinézni? Mi legyen majd a neve? Hasonló gondolatok sokasága keringett a fejemben. Úgy gondoltam, hogy nagyon boldog lesz és mindent meg fogok neki adni. Nekem innentől az ő boldogsága lesz a legfontosabb.
Amikor hazaértem már késő volt, de a nevelőszüleim még megvártak. Segítettek lepakolni, majd lefeküdtek aludni. Lefekvés előtt megnéztem a telefonom, ekkor láttam, az üzeneteket Bentől. 
"Kérlek, beszéljük meg személyesen!"
"Nem akarlak elveszíteni!"
"Szeretlek! Mindennél jobban!" 
Egyre nagyobb fájdalmat okoztak ezek a mondatok. De tudtam, hogy így lesz a legjobb. 
Másnap egy szörnyű érzésre keltem. Rettenetesen görcsölt a hasam. Nagyon meg voltam ilyedve. Próbáltam lebizegni a nevelőszüleimhez, hogy segítsenek, de elég nehéz volt összegörnyedve, gipszes lábbal. Amikor megláttak a lépcső végében, azonnal rohantak oda hozzám. De nem csak a nevelőszüleim voltak a szobában, hanem egy ismeretlen ember is. 
-Mi a baj Maggie? -Kérdezte a nevelőanyukám.
-Nagyon fáj a hasam! Félek, hogy valami történt a babával!
Az ismeretlen arc közelebb lépett hozzám és kérdezősködni kezdett.
-Milyen fájdalmat érzel? 
-Csak, görcsöl. De nagyon!
-Be viszlek a kórházba kivizsgálásra. 
Hirtelen nem tudtam, hogy bíznom kéne egy ismeretlenbe, de láttam rajta, hogy csak segíteni szeretne, ezért vele mentem. Beszálltam az ismeretlen kocsijába és reménykedtem, hogy nem lesz semmi baj.

Következő rész: 24. rész: Egy új barát


2015. május 29., péntek

22. rész: Elvesztettem

Kiszálltam a taxiból, majd az ajtóhoz sétáltam. A harmadik csengetésre nyitottak ajtót. A volt nevelő anyukám volt, aki látszólag rendesen meglepődött a látványtól.
-Maggie! Te... Neked nem Spanyolországban kéne lenned? -Kérdezte szaggatottan.
Egy percig nem szóltam egy szót se, de amikor végre beszélni tudtam, kivsordult a könnyem.
-Sajnálom! Csak segítségre lenne szükségem.
-Ó persze gyere be! -Ölelt át, majd beengedett.  -Mond csak mi történt veled? És miért van gipszben a lábad?
-Kérdezte kétségbeesetten.
Elmondtam neki mindent, a balesettől addig amiért most itt vagyok. 
-Természetesen maradhatsz ameddig csak szeretnél! És ha megszületik a kicsi, mi nagyon szívesen segítünk mindenben!
Nagyon hálás voltam, amiért ilyen segítőkészek voltak. Beszégettünk még, majd segített bepakolni a szobába, ami egykor még, egy rövid ideig az enyém volt. 
-Most pihend ki magad! De reggel hívd fel a nagyszüleid és a testvéred! Ők nem tehetnek semmiről! Magyarázattal tartozol nekik, hogy miért nem fogsz hazamenni egy évig! -Mondta, majd még utoljára átölelt és hagyott, hogy pihenjek. 
Egész éjszaka csak gondolkoztam. Azon, hogy mit mondjak a nagyszüleimnek, Ananak és Bennek. Ben azóta már rengetekszer keresett telefonon. De nem volt erőm és bátorságom visszahívni. Nem akartam neki elmondani, hogy hol vagyok.
Reggel, amikor felkeltem, az jutott eszembe, hogy ma kellene hazamennünk. Úgy döntöttem összeszedem magam és beszélek Anaval. De nem beszélhettem ezt meg vele telefonon. El kellett neki mondanom, hogy nem fogok hazamenni egy ideig, csak ha már a kicsi nagyobb lesz. Arra gondoltam, hogy ha este érnénk haza és ha Ben is akkor jön repülővel, ahogy az tervezve volt, én talán találok egy gépet ami hamarabb megy és még azelőtt beszélhetnék Anaval, mielőtt Ben hazaérne. 
Ahogy ezt átgondoltam, futottam is a repülőre. Már ahogy törött lábbal futni lehet. Egy óra múlva indult gép. Addig csak vártam a reptéren, pihentettem a lábam és még mindig csak ezen az egész dolgon gondolkoztam. 
Amikor odaértem, egyből hazamentem. Nagy örömmel fogadtak, de nem értették miért jöttem ilyen hamar. És hogy miért egyedül.
Amikor elmondtam, hogy terhes vagyok, ledöbbentek, de a nagyszüleim mégis örültek és azt mondták, hogy mindenben támogatnak. Nem volt szívem közölni velük, hogy itt hagyom őket, de muszáj volt. Nem maradhattam ebben a városban. Megkértem, hogy üljünk le beszélgetni és amikor hatalmas szívfájdalommal elmondtam, nem tudtak szóhoz jutni. Nem akartak elveszíteni, nem akarták, hogy elmenjek, főleg nem úgy, hogy most már nem csak magamra kell vigyáznom. Próbáltak megoldásokat keresni, de egyik se volt olyan, amivel távol tartom magam a várostól. Összepakoltam, közben borzalmas volt látni, ahogy a nagymamám csak sír. Nyugtatgattam, hogy nem örökre megyek el, ő is bármikor meglátogathat és ha megszületik a pici, egyből fogok nekik szólni. De tudom, hogy nem sikerült igazán megnyugtatni. Tudtam milyen szörnyű érzés elveszíteni valakit, de nem tehettem mást. Nem tehettem tönkre Ben életét. Ha meg itt maradnék lehetetlen lenne, hogy ne találkozzunk. Éppen mentem le a lépcsőn, amikor megcsörrent a telefon és Ana felvette. Amikor beleszólt és a vonal másik végén lévő fél visszaszólt, hirtelen ledőbbent arca lett. Majd rámnézett és tátogott.
-Ben az!

Következő rész: 23. rész: El kell mennem


2015. május 26., kedd

21. rész: Ledöbbenve

Nem hittem a fülemnek. Azt gondoltam elcserélték a papírokat és biztos, hogy nem nekem lesz gyerekem. Tizennyolc évesen nem lehet gyerekem. Ilyen hamar biztosan nem. Úgy terveztem befejezem a tanulmányokat, aztán keresek egy biztos állást, férjhez megyek és utána lesz gyerekem. De most még nem lehet...
Megdermedve néztem az orvost. Ránéztem Benre, aki csak lefagyva állt. Fogalmam sem volt arról, hogy mit tegyek. Össze voltam zavarodva.
-Ez teljesen biztos? -Kérdeztem az orvostól.
-Igen, persze! Ez egy csodálatos hír! Gratulálok! 
Valószínűleg nincs tisztában azzal, hogy tizennyolc évesen egyáltalán nem terveztük ezt. Folyamatosan Ben reakcióját vártam. De még mindig nem reagált semmit. Az orvos még elmondta a többi vizsgálat eredményét, amire igazából egyikünk sem figyelt, aztán mégegyszer gratulált és kiment. Ezután reagált Ben először. 
-Ne haragudj! -Mondta majd gondterhelten kiment a szobából. 
Ekkor éreztem egy hatalmas fájdalmat. Nem a balesetemből adódva, hanem mert rádöbbentem, hogy most elveszítettem Bent. Tudtam, hogy ezentúl bármi lenne én már csak a terhére lennék. Ráadásul, ha lenne most a hirtelenből egy gyereke is. 
Csak sírtam és sírtam. Próbáltam gondolkozni, de nem ment. Nem tudtam mit kéne most tennem. Hiszen ha megszülöm onnantól az egész életemben ott lesz és nem tehetem csak úgy félre és egy hatalmas felelőség. De nem vetethetem el, mert ő csak egy ártatlan kis ember. Gondolkoztam és gondolkoztam. Végül egy fél óra sírás után arra jutottam, hogy nem ronthatom el Ben életét. Itt van még számára az egész fiatalság. Nem vehetem ezt el tőle. Úgy döntöttem egyedül fogom felnevelni.
Hihetetlen fájdalom volt a tudat, hogy elveszítem. De az ő érdekében teszem. Láttam, ahogy reagált és emiatt is teszem azt, amit teszek. Már csak azon kellett gondolkoznom, hogy a családomnak mit fogok mondani. De úgy döntöttem majd az úton lesz időm átgondolni. 
Fájdalmakkal, gipszes lábbal felkeltem az ágyból és összepakoltam. Próbáltam sietni, hogy még azelőtt elmenjek mielőtt Ben visszajön. Lehet, hogy még egy ideig hiányolni fog, de aztán előbb utóbb túllép rajta. Felöltöztem, majd elindultam. Elterveztem, hogy elmegyek a Magyarországi nevelőszüleinhez. Ők biztosan örömmel fogadnak majd. Bicegve próbáltam kimenni a kórházból, szerencsére senki nem kérdezte ki vagyok és hova megyek. Úgy viselkezdtem mintha éppen most engedtek volna ki. Csak mentem egészen a repülő térig, majd vettem egy jegyet és szerencsére egy fél óra múlva indult egy gép. Amikor leszállt a gép, Magyarországon sötétedett. Beültem egy taxiba és elindultam a régi nevelőszüleimhez. Ekkor néztem először a telefonomra a felszállás óta. Ben azóta tizennégyszer hívott és több  üzenetet is hagyott, amikben a hollétemről érdeklődött. Nem válaszoltam neki. Éppen ekkor érkeztem meg a régen látott házhoz.

Következő rész: 22. rész: Elvesztettem


2015. május 19., kedd

20. rész: Együtt.?.

Gyönyörű volt. A legszebb dolog a parton. 
-Ezt te csináltad? -Tettem fel a költői kérdést.
-Nem, csak megláttam és gondoltam megmutatom. -Válaszolt nevetve.
-Köszönöm! -Ugrottam a nyakába.
Leültünk a plédre és megettük a vacsorát. Nagyon romantikus volt. És hát ezek után.. egyszerre megtörtént. Ez volt életem legcsodálatosabb estéje. Azt vettem észre, hogy mióta Ben belépett az életembe, azóta csak pozitív szavakat használok. Az idők után, amiket vele töltök, mostmár el se tudom képzelni, nélküle mit tennék. De valószínűleg csak tanulnék és dolgoznék, ezért is vagyok neki hálás, hogy beszínezte az életem. 
Hajnalban a parton keltünk egymás karjában. De nem sokáig voltunk ott, gyorsan visszamentünk a szobánkba. 
-Köszönöm, hogy vagy nekem! -Ölelt meg olyan erősen, ahogyan még soha. De éreztem, hogy minden szeretete benne van.
-Én is köszönöm! -Szoritottam vissza. 
Egy ideig még pihentünk a szállodában, de kitaláltuk, hogy elmegyünk bérelni biciklit és szétnézünk a környéken. Az utcákban haladva egymás mellett mentünk és beszélgettünk. Egy kereszteződésnél viszont én előre mentem. Ahogy szétnéztem nem jött egy autó sem. Viszont a következő pillanatban már ez nem volt igaz. 
A legutolsó emlékem, hogy mivel üres volt az út elindulok. Ám ezt egy szörnyű fájdalom kísérte. A bicikli már nincs alattam, ami azt illeti, már a földön fekszek iszonyú fájdalmakkal. A legnagyobb fájdalmat a fejemben, a hasamban és a lábamban éreztem. A lábam csupa vér volt. Körülnéztem és Bent kezdtem keresni, de még nem láttam. Valószínűleg még nem telt el annyi idő, hogy ide ért volna. De egyre erősödtek a fájdalmaim és már a kezemet a fejemhez kapva látom, hogy az is vérzik. Megpróbáltam mozogni, de nem tudtam. Szédülni kezdtem és a látásom is kezdett elhalványodni. Két felém rohanó embert láttam, de hirtelen elsötétült minden. 
A kővetkező amire emlékszem, csak hangok. Csak félig voltam magamnál, csak a fülemmel tudtam érzékelni. Ben hangját hallottam, ahogy kétségbeesetten kelteget, egy ismeretlen hangot, aki csak azt hajtogatja, hogy valahogy el kell állítanunk a vérzést és szirénázó mentőautót. De a hangok is egyre csak halkabbak lettek. És egyszer már csak egy nagy ürességet éreztem. Se fájdalmat, se fényeket, se hangokat. Eltűnt minden. Nem éreztem semmit. 
Egyszercsak elkezdett visszatérni. Egy nagyon erős fájdalom. Kezdtem újra hangokat is hallani. Ezzel egy időben ki tudtam nyitni a szemem. Lassan, érzékenyen, fényeket, majd alakokat láttam. És pillanatok múlva pedig minden érzékemet visszakaptam. 
Egy ágyon feküdtem, egy maszkkal az arcomon, amiből cső állt ki. Ekkor szembesültem, hogy egy kórházban vagyok. Megláttam Bent a szoba végében idegesen, oda-vissza járkálva, és fájdalmakkal küzködve próbáltam felkelteni a figyelmét, hogy eszméletemnél vagyok. 
-Maggie! -Kiáltott fel, amikor rámpillantott.  -Mondj valamit! Kérlek! -Szaladt az ágyamhoz.
Nem igazán tudtam beszélni, mert még az is hatalmas szenvedés volt. Megfogtam a kezét és megszorítottam.
-Azonnal hívok egy orvost! -Kiszaladt és kevesebb mint egy perc múlva egy fehérköpenyes férfival és egy nővérrel jött vissza. A nővér levette rólam a maszkot, a férfi pedig megvizsgált, majd kedvesen annyit mondott Bennek
-Mostmár rendbe fog jönni!
Ben úgy fújta ki a levegőt, mintha körülbelül egy napja benttartotta volna. 
Az orvos kiment, majd Ben leült mellém.
-Annyira megilyedtem!
-Mi bajom lett? -Kérdeztem, nagy szenvedéssel.
-Eltört a lábad és agyrázkódásod volt. -Mondta, de ebben a pillanatban borzalmas hányinger jött rám.
-Kérlek szólj a nővérnek! 
Először csak nézett rám, de aztán már szaladt is. A nővér beért, majd elmondtam neki mi a bajom. Bekötött egy infúziót és azt mondta ettől elmúlik. De mégsem múlt el. Egyre rosszabb lett. 
Nem tudom mennyi idő telt el a baleset óta, de Ben végig mellettem volt. 
-Sajnálom, hogy elrontottam a nyaralást!
-Hiszen ez egyáltalán nem a te hibád! Ha meggyógyulsz elmegyünk egy mégszebb nyaralásra! 
Ezen elnevettem magam. A beszélgetésünket az orvos szakította meg. Vizsgálatokra kellett mennem, hogy biztosra menjünk, hogy nincsennek komolyabb bajaim. 
Négy napja voltam már a kórházban. Muszáj volt benttartaniuk, mert még voltak vizsgálatok, amiknek még nem kaptuk meg az eredményét. Azóta beszéltem már a családommal és a barátaimmal is, akik nagyon aggódtak és várták, hogy hazamehessek. Éppen mikor Anaval beszéltem telefonon, Ben pedig a laptopján csinált valamit, a mellettem lévő fotelben, egy másik orvos jött be éppen, aki miatt abba hagytuk a pillanatnyi tevékenységeinket.
-Az eredményeket hoztam. Habár már a balesetből származa nincsenek komolyabb gondok, a vizsgálatokat látva, közölnünk kell valamit.
Rettenetesen megilyedtem. Azt gondoltam most azt fogja mondani, hogy észrevettek valami betegséget bennem. Benre néztem, aki ugyanolyan félően nézett. 
-Kérem mondja! -Siettettem az orvost.
-Margaret, maga állapotos!

Következő rész: 21. rész: Ledöbbenve

2015. május 16., szombat

19. rész: Irány Cancun!

Hajnal háromkor jött értem Ben. Konkrétan csak az volt a baj, hogy úgy néztem ki, mint aki egy szemhunyásnyit sem aludt. 
-Jó reggelt koránkelő! -Mondta nevetve, majd jött be az ajtón a cuccaimért, hogy kivigye az autóba.
-Ne is mond! Ez nem reggel! Ez hajnal! Úgy nézek ki, mint akit megnyúztak.
-De legalább hamar odaérünk! Egyébként ne aggódj nagyon aranyosan nézel ki! -Mosolygott rám az ajtó felől. 
Már éppen zártam volna be magunk után, amikor megláttam az előszobaajtóban Anat. 
-Túl hangosak voltunk? Ne haragudj nem akartunk felkelteni!
-Dehogyis, csak éppen mentem inni, amikor meghallottam a hangotokat, gondoltam elköszönök.
Megöleltem és az utolsó mondtat, amivel elbúcsúzott az ez volt
-Sok sikert!
Nem tudom ezzel mire akart utalni, ugyanis ez egy utazás, nem pedig egy vizsga. De gondoltam nem feszegetem a témát, mivel nem szerettem volna lekésni a gépet. Elindultunk majd fél négykor szállt fel a repülő. Szerettem nézni a felhőket, de most olyan álmos voltam, hogy jobb dolognak tartottam a szemhéjam belső felét nézni. Körbelül egy órát aludtam, amikor felkeltem és Benre néztem, láttam, hogy az ő szeme is le volt csukva. Nagyon édes volt, amikor aludt. Megfogtam a kezét és a vállára hajtottam a fejem. Ekkor bizonyosodott be, hogy nem aludt igazából olyan mélyen mivel, ahogy rá tettem a fejem, egyből közelebb húzott magához. Az úton még beszélgettünk, filmet néztünk, olvastunk, zenét hallgattunk. Későn érkeztünk meg és nagyon fáradtak voltunk. Már sötét volt, ezért nem volt aznap lehetőségünk megnézni a tengerpartot. A szállodába érve tudatosult bennem igazán, hogy én most Bennel fogok együtt aludni, amire igazából még nem volt példa. Megkaptuk a szobát ami gyönyörű volt. Nagyon álmosak voltunk a hosszú utazástól, ezért nem csináltunk mást lefürödtünk és elaludtunk. Nagyon jó volt őt ölelve elaludni. 
Másnap mikor felkeltem Ben nem volt mellettem. De miután kiszálltam az ágyból éppen akkor jött ki a zuhanyból. 
-Jó reggelt! Hogy aludtál? -Keltett fel igazán egy öleléssel.
-Jó reggelt! Nagyon jól! 
-Akkor készülj, mert a ami nap csak a pihenésről fog szólni!
Erre nem válaszoltam csak mosolyogtam. 
Lezuhanyoztam, majd elmentünk reggelizni. Ezután lementünk a csodálatos partra. Gyönyörű volt. 
Úgy döntöttem napzok egy kicsit, majd bemegyek a vízbe, de ezt nem sikerült megvalósítani, mivel amikor letettem a homokba a strandtáskát, egy érintést éreztem a hátamon, majd egy pillanat alatt már Ben ölében találtam magam. Ezzel a mozdulattal belevetett minket a vízbe. Igazából hideg volt maga a víz de mivel a Bent öleltem ez fel sem tűnt. Csak akkor amikor a víz alatt voltunk és már nem kaptam levegőt. Kapálni kezdtem a lábammal, majd mikor ezt Ben észrevette azonnal felhúzott a víz felszínére. 
-Jól vagy?
-Meg vagyok. Viszont... -Mondtam, majd nevetve ráfröcsköltem a vizet és "menekülve" futottam ki a part felé. 
Nem jutottam túl messzire, mert a derekamnál fogva visszarántott. 
-Ez nem sikerült.
-Legközelebb én nyerek!
-Ne legyél ebben olyan biztos! -Jelentette ki, majd magához húzott és megcsókolt.
A napunkat a parton töltöttük. Tényleg csak a pihenésről szólt. Körülbelül ötkor mentünk vissza a szállodába. Elmentem venni egy fürdőt, mikor kimentem, Bent nem találtam a szobában, csak egy üzenetet az asztalon. 
"Nemsokára jövök! Ne szökj el!"
Fogalmam sem volt róla hova mehetett. Addig én felhívtam Anat. 
-Szia! Mi újság? Hogy telt a nap együtt vele, csakis ketten? Milyen Cancun? -Szólt bele a telefonba izgatottan.
-Szia! Semmi különös. Nagyon jó napunk volt. Cancun gyönyörű, de egyszerre csak egy kérdést! -Nevettem bele a vonalba. 
-Ne haragudj, csak kíváncsi vagyok! Na és mit csináltok?
-Most Ben elszaladt valahova, igazából nem tudom hova, én pedig várom őt és gondoltam addig felhívlak. Otthon mi újság?
-Sejtem hova mehetett. Itthon semmi már nagyiék is akartak téged hívni, de nem akarták megzavarni a pihenést, szóval azt üzenik, hogy majd hívd fel őket, ha ráértek a fürdés és a napozás közt. 
-Rendben!
Ekkor hallottam az ajtónyitódást. Megjött Ben.
-Na megérkezett Ben, szóval majd beszélünk! Puszi! Szia!
-Oké! Jó szórakozást! Szia! 
Letettem a telefont majd odamentem Benhez és adtam neki egy puszit. 
-Hol voltál? -Kérdeztem kíváncsian.
-Láttam egy újságon egy jó éttermet és elmentem felmérni, hogy menjünk-e oda vacsorázni. Nagyon jól nézett ki. Elmegyünk most megnézni?
-Most rögtön?
-Persze!
-Hát.. Rendben, csak felkapok egy másik ruhát.
-Oké, de siess!
Nem igazán értettem, hogy miért volt ilyen sürgős, de mindenesetre azt tettem, amit mondt és két perc alatt átöltöztem. 
Levezetett a szállodából, de nem arra mentünk amerre gondoltam. Teljes mértékben a másik irányba. A partra. 
-Mégis milyen étterem van a parton? 
-Nyugi! Csak gyere! Halgattatott el.
Amikor megláttam igazából hova vitt, ledöbbentem. Nem egy étterem volt. Hanem a parton leterített pléd gyertyákkal és vacsorával. Csak ránéztem és elolvadtam...

Következő rész: 20. rész: Együtt.?..

2015. május 14., csütörtök

18. rész: Készülődés

Soha sem voltam még Cancunban. Az igazat megvallva, Magyarországon és Spanyolországon kívűl más országban nem igazán voltam. Illetve talán egyszer Bulgáriában, amikor még a testvéremmel játszottunk a tengerparton. Amikor rágondolok, iszonyatosan hiányzik, még ha nem is igazi testvérem volt. Visszatérve Cancunhoz, láttam gyönyörű képeket róla, de álmodni sem mertem volna, hogy én egyszer egy ilyen szép helyre utazhassak...
Hazaértünk és a családom boldogan fogadta az izgatottságomat. A nagyszüleim, mivel Ben nagyszülei a barátaik és őt is már kicsi koruk óta ismerik, bátran mertek vele elengedni, mert tudták milyen megbízható. Mikor éppen a nagyim mondott el egy történetet, a tinédzserkori utazásáról Mexikóban, egyszercsak megcsörrent a telefonom. Nem igazán szoktak keresni, csak a barátaim, a családom és a kollégáim. Mivel a családom és a barátaim nagyrésze épp a nappalinkban ült, gondoltam biztosan a kávézóból hívnak. De ránézve a telefonom kijelzőjére, egy magyar telefonszámot láttam. Meglehetősen meglepődtem. Hirtelen nem tudtam ki lehet az. Felvettem.
-Halo! 
-Margaret?
-Igen, én vagyok! Kivel beszélek?
-A nevelőszüleiddel! Csak nagyon sok boldog születésnapot szerettünk volna kívánni! Mond, hogy vagy?
Rendesen meglepődtem. Mivel ők mindig is segítettek, úgy gondoltam, megérdemlik, hogy elmondjam nekik az egész történetem. 
Hosszasan beszélgettem velük. Velem együtt örültek és ez megnyugtatott. Nagyon kedvesek voltak, ha bár igazságszerint, mivel már nagyobb koromban kerültem hozzájuk, nem igazán éreztem soha, hogy bármilyen módon kötődnék hozzájuk. De mindig is kedvesek és segítőkészek voltak, ezért megérdemelték, hogy én is ugyanúgy viszonyuljak hozzájuk. Miután letettem a telefont, a barátaink, azaz Clara, Rosa és Alex már búcsúzkodtak, de megvártak, hogy még utoljára nekem is boldog szülinapot kívánhassanak. Marco nálunk maradt éjszakára, ezért már Anaval ők felmentek aludni, a nagyimék pedig még adtak egy utolsó puszit, majd ők is hagytak még egy utolsó pár szót beszélni Bennel. 
-Próbálj úgy pakolni, hogy elég meleg lesz! -Utalt az utazásra.
-Mikor is indulunk pontosan?
-Holnap után.
-Várj! Holnap után? Hiszen akkor suli van és dolgoznom is kell!
-Már vártam, hogy elkezdj aggódni ezek miatt! -Nevetett.
-Figyelj! Esküszöm, minden vágyam elmenni, de nem ilyen hamar! Hiszen még csak most kezdtem a sulit, tanulnom kell és persze dolgoznom!
-Úgy értettem ezek miatt nem kell aggódnod!
-Ezt meg hogy érted?
-A suliban kikérőt írtam, beszéltem Rosaval és mindennap küldi majd az anyagokat neked, nekem pedig egy osztálytársam. A munkahelyeden beszéltem a főnököddel, aki nagyon kedvesen elengedett. Minden el van intézve!
-Komolyan? Ennyire előre terveztél mindent? 
-Teljes mértékben!
Nem gondoltam volna, hogy ennyi mindent megtett. Hálás voltam azért, amiért elintézte ezeket a dolgokat, csak azért, hogy nekem ne keljen aggódnom. 
-Na indulok! Pihenj sokat és holnap pakolj sok ruhát és fürdőruhát! 
-Renden! Köszönöm! -Mondtam, miközben ő egy puszit nyomott a homlokomra. 
-Boldog szülinapot! Szeretlek! -Lépett ki az ajtón.
-Én is szeretlek! 
Beült az autójába és még egy utolsó pillantás után elment.
Nagyon izgatott voltam az utazás miatt.
Másnap reggel már el is kezdtem pakolni. Bepakoltam a fürdőruháimat, lenge nyári ruhákat, papucsokat, napszemüveget, fényképezőgépet és még sok sok dolgot. A készülődés délutánig elhúzódott. Egy óriási bőrönd lett tele és egy közepes méretű hátizsák. Miután végeztem felhívtam Bent.
-Szia! Na hogy állsz? -Vette fel a telefont.
-Szia! Már készen vagyok. Te?
-Azt hittem tovább fog tartani. -Nevetett a telefonba. -Én már reggel készen voltam.
-Az más helyzet! Én lány vagyok te pedig fiú. Nekem sokkal több ruhára van szükségem. És készülj fel, hogy nem kicsi a bőröndöm! 
-Ajjaj!  -Mondta viccelődve. -De ha már elkészültél, nem megyünk el valahova?
-Hiszen holnap reggeltől majdnem egy hétig megállás nélkül együtt leszünk és neked még ez sem elég? -Kérdeztem gúnyosan.
-Legszívesebben minden percemet veled töltenék. De tényleg. Na?
-Rendben. De csak mert mindig tudod, hogyan győzz meg.
Éreztem ahogy egy mosoly lett az arcán.
-Tíz perc és ott vagyok!
-Várlak!
Pontosan annyi volt amennyit mondott. Elmentünk a városba, fagyiztunk, sétáltunk és készültünk a holnapra.
Igazából mindennél jobban várom a holnapot!

Következő rész: 19. rész: Irány Cancun!