A kórház felé tartottunk. Mellettem egy idegennel, a hasamban egy kisbabával, borzasztó fájdalommal és aggodalommal.
Ahogy beértünk a kórház területére, leparkoltunk és a mellettem ülő ismeretlen kiszállt és egy pillanat alatt az ajtóm mellett termett. Kinyitotta és segített ki mászni az autóból. A fájdalom nem igazán múlt. Az idegen fiú megfogta a derekam és segített bebicegni a kórházba. Nem kérdezett senkit csak bevezetett egy szobába. Nem tudtam mit csinál, de annyira legyengültem addigra, hogy nem ellenkeztem. Egy szobába vitt, ahol egy ágy, két szék és pár szekrény volt tele orvosi eszközzel.
-Feküdj csak le az ágyra és húzd fel a pólód! -Mondta, miközben a szekrényben kezdett pakolászni.
Csak álltam az ajtóban és néztem rá felhúzott szemöldökkel. Amikor visszafordult és rámnézett egy félmosolyt láttam az arcán.
-Ne haragudj elfelejtettem mondani, hogy orvosnak tanulok és ez a rendelőnk. És ne aggódj
megvizsgállak!
Eszembe juthatott volna, mondjuk amikor bevezetett a rendelőbe és senki nem kérdezte tőle, hogy mit csinál, de nem voltam gondolkodó állapotban.
Felfeküdtem az ágyra és felhúztam a pólóm. Odahúzott egy szék és rákötött valamit a mellettem lévő gépre.
-Csak megnézzük ultrahanggal, hogy minden rendben van-e.
Egy bólintással bele is egyeztem.
-Úgy látom nincs semmi baj. Mindenesetre a biztonság kedvéért csinálhatnánk egy vérvételt.
Egy nagy kő esett le a szívemről.
-Rendben. Azt meg tudjuk itt csinálni? -Kérdeztem miközben ő a fájdalomcsillapítót tette le nekem.
-Persze. Viszont ahoz át kell menünk a másik terembe.
Be vedtem a kiadagolt fájdalomcsillapítót, felsegített majd felkísért a vérvételre.
-Nem vagy mostanában ideges? -Kérdezte kicsit visszafogottan mintha ezzel a kérdéssel fájdalmat okozna.
-Egyébként a nevem Maggie. -Mondtam és úgy csináltam mintha nem hallottam volna a kérdését.
-Igen tudom. Ismerem a nevelő szüleidet. A nevelő anyukád folyton rólad beszél. Tudod, nagyon szeret téged.
-Igen. És én is nagyon szeretem őt. -Mondtam félig mosolyogva. Azért csak félig, mert még nem igazán hatott a gyógyszer.
-Nos, én Dan vagyok. És örülök, hogy megismertelek. Bár jobb lett volna, ha nem ilyen körülmények között ismerkedünk meg..
-De legalább segítettél. És köszönöm! -Vágtam a szavába.
-Ez a dolgom. De igazából feltettem neked az előbb egy kérdést.
Közben felértünk és leültünk a várakozóba.
-Igen, tudom. -Mondtam és közben eszembe jutott minden.
-Ezt azért kérdezem, mert nagy valószínűséggel az idegességtől is fájhat a hasad.
Ez eszembe sem jutott. Árthatok a babának ezzel az egésszel.
-Valójában igen. Tudod most a barátommal lennék, ha..
-Elhagyott? -Szólt közbe sajnálkozva.
-Nem. Én hagytam el.
-Megcsalt vagy..
-Nem én.. én csak.. nem szeretném elvenni a fiatal korát. Hogy bulizhasson, elmehessen bárhova, tanulhasson. Egyszer majd elfelejt és boldog lesz mással.. Én ezért hagytam ott. A boldogsága érdekében.
Éppen ekkor hívtak be. Nem volt alkalom rá, hogy bármit is mondjon. Nem is néztem rá, nem akartam tudni mit gondol.
Miután megcsinálták a vérvételt, kijöttem a teremből és Dan ott várt. Rám mosolygott, majd felajánlotta, hogy hazavisz. Beszélt még pár szót a nővérrel, aki bent volt velem, majd visszajött hozzám és együtt mentünk az autóhoz.
Nem szólaltunk meg csak amikor elindultunk.
-Van valami baj?
Kérdően rámnézett.
-Odamentél a nővérhez.
Egy olyan "ja az" arckifejezést láttam rajta.
-Igazából nem hiszem. A nővérrel csak arról beszéltem, hogy sürgessék meg az eredményeket.
-Ó, akkor protekcióm van a vérvételen. -Próbáltam kicsit oldani a feszültséget. Sikerült. Egy mosolyt láttam az arcán.
-Szerintem nem lesz semmi gond. De holnapra kiderül.
-Rendben, majd eljövök az eredmény..
-Szívesen elviszem neked. -Vágott megint a szavamba.
Egy pillanatig csak néztem rá, nem is tudom miért, talán mert ilyen kedves. De amikor észrevette, hogy nézem felémfordult és észbe kaptam és elfordultam.
-Ó. Köszönöm. De csak ha nem gond.
-Persze, hogy nem. -Mosolygott rám.
Ezek után már nem nagyon beszélgettünk. Mielőtt a házunk elé értünk kapott egy hívást, amiből csak az következtettem le, hogy még sietnie kell valahova. Amikor hazaértünk kiszálltam és láttam, hogy ő is kiszállt, hogy bekisérjen.
-Ne kisérj be! -Állítottam meg. Ilyedt arcot vágott. -Sietned kell! -Mondtam, mielőtt feltette volna a miért kérdést.
-Rendben. -Bólintott egyet mosollyal az arcán.
-Köszönök mindent.
-Örülök, hogy megismertelek. -Szólt ki a még lehúzott kocsi ablakból.
-Én is.
Ezután el is hajtott.
Egész este rajta gondolkoztam. Valami megfogott benne. Valamiért olyan érzésem volt, mint amikor Bent megismertem. Nem tudtam miért járt ennyire a fejemben.
