2015. április 15., szerda

8. rész: Megint te!

Kinyitottam az ajtót és ő állt velem szemben. Ben... Az arcát látva ő is annyira meglepődőtt azon, hogy én nyitottam ajtót, mint ahogy én azon, hogy neki nyitottam ajtót.
-Te.. Mit keresel itt? -Kérdeztem hirtelen.
-Elvileg Marco meglepetés bulijára jöttem.
Akkor ezekszerint nem csak véletlen egybeesés, hogy esetleg egy házzal arrébb csengetett. 
-Te is Marco barátja vagy?
-Ömm.. Igen. Vagyis Marco a testvérem barátja.
-Ó értem. Akkor bemehetek?
-Persze! Ne haragudj! -Álltam arrébb gyorsan. 
Belépett, majd szétnézett és megdícsérte a dekorációt. Ekkor jött oda Ana:
-Szia Ben! Ne haragudj, hogy nem vártunk meg az iskolánál, csak sürgősen el kellett jönnünk! Ó, ő itt Maggie! -Mutatott rám és úgy tűnt, mintha nagyon sietett volna.
-Szia Ana! Semmi baj! Igen már volt szerencsénk bemutatkozni egymásnak! -Mondta mosolyogva, majd átadta neki az üdítőket, amiket hozott.
Akkor ezekszerint ő volt az, akit velem együtt vártak az iskolánál. Nem is a baleset lett volna az első találkozásunk. Már csak azt nem értem, hogy ha ismeri Anát, nem volt neki szembetűnő a hasonlóságunk, amikor bevitt az orvosiba és nem tudta ki vagyok. 
Ő továbbra is csak állt mellettem. Nem tudtam, hogy miért, de nem igazán ment sehova.
-Kérdezhetek valamit? -Ejtettem ki véletlenül a számon.
-Persze nyugodtan! -Fordult felém, olyan gyorsan, mintha eddig is csak azt várta volna, hogy beszélgessünk.
-Szerinted nem hasonlítunk Anaval?
-Anaval? -Végigmért, majd a szemével megkereste a tömegben Anát.
-Talán a hajatok. -Komolyan nem tűnt fel neki, hogy ikertestvérek vagyunk?
-Én és Ana. Ikertestvérek vagyunk.
-Ikertestvérek?.. De hiszen én már körülbelül egy éve ismerem őt és soha nem említette. -mondta meglepődve.
-Igen, mert csak most költöztem igazán ide. De ez hosszú történet... De nem is tűnt fel a hasonlóság?
-Igazából... Nem. Mióta elsőre láttalak a balesetednél, akkor nem tudtam mit tegyek. Éppen sétáltam az iskola felé, amikor láttam, hogy leestél. Odafutottam hozzád és már nem voltál eszméletednél. Hirtelen nem tudtam hova vigyelek. Aztán az orvosi jutott eszembe. Ezért felvettelek az ölembe és bevittelek. Aggódtam, hogy mi lesz veled, de a nővér hazaküldött. Csak gondolkodtam, de amikor a kávézóban megláttalak magam élőtt, abban a pillanatban egy nagy kő esett le a szívemről. Onnantól nem tudtalak ki verni a fejemből. Olyan szép, egyedi arcod és mosolyod van. Nem tudtam senkihez hasonlítani, ezért amikor rádnéztem, eszembe sem jutott, hogy bárkihez hasonlítsalak. 
És ekkor hallottam meg a kiáltást:
"Bújjatok el! Itt vannak!"


Következő rész: 9. rész: Csak előre!
:)


2015. április 14., kedd

7. rész: Megtaláltam

Meghallottam a hangot és tudtam... Ő volt az. A fiú, aki megmentett. Megfordultam és hárman léptek be éppen az ajtón. De mivel ő azóta is csak azt mondta, hogy milyen jó ez a kávézó, nem kellett találgatnom, hogy melyikőjük ő. Egy magas, izmosabb, barna hajú fiú volt. Leültek egy asztalhoz, majd az egyik mellette ülő, feltételezem az egyik barátja, felemelte a kezét és rám nézett, kérőn, hogy szolgáljam ki őket. Hirtelen elkezdtem gondolkozni, hogy mit mondjak a fiúnak. "Szia én vagyok a lány aki elájult. Köszi, hogy bevittél az orvosiba. Amúgy mit hozhatok?". Na igen, ez nem hangzott túl találóan. Aztán amikor már egy lépésre voltam az asztaluktól, úgy döntöttem majd jön magától, amit mondani szeretnék. Odaértem és megkérdeztem:
-Szép napot! Mit hozhatok? -Ekkor a titokzatos fiú felémfordult és meglepődve nézett rám:
-Te a lány vagy aki... 
-Aki elesett és beütötte a fejét és te bevittél az orvosiba. Igen én vagyok! És szeretném megköszönni, hogy segítettél!
-Igazán szívesen tettem! De honnan tudtad, hogy én vagyok az? Amikor odaértem, már nem voltál eszméletednél.
-A hangodról ismertelek meg. -Elmosolyodott:
-Tényleg szívesen tettem! -Én is visszamosolyogtam és visszatértem a munkámhoz:
-Szóval mit hozhatok? 
-Három hosszú kávét kérnénk! -Mondta a másik fiú.
-Máris hozom.!
-Köszönjük!
Elindultam a pulthoz elkészíteni a rendelést, amikor valaki leült elém. Felnéztem:
-Segíthe... -Majd megláttam a segítő fiút magam előtt. 
-Szeretnél még valamit?
-Ömm. Persze! Hosszú kávé helyett egy jeges kávét szeretnék.
-Rendben! Máris készítem! De elég lett volna felnyújtani a kezed, szívesen odamentem volna.
-Persze tudom, csak megszerettem volna kérdezni, hogy.. Mi a neved?  -Nem terveztem az első munkanapomon ismerkedni. De ő segített nekem. És csak a nevemet kérdezte meg. Gondoltam, hogy rendben.
-Maggie. És a tied?
-Szép neved van! Az enyém Ben. -Már ezt is megtudtam. Közben a másik két fiú szólt neki, hogy menjen vissza. Kivittem nekik a rendelést, majd mivel szinte csak ők voltak a kávézóban, leültem a pulthoz olvasni. Kerestem az újságokban álláshírdetéseket. Úgy gondoltam, hogy minnél többet kell gyűjtenem, hogy felkészülhessek majd, az életemre az iskola után is. 
Körülbelül fél óra múlva indultak el. Ben még utoljára rám mosolygott, majd elmentek. Úgy vettem észre, mintha próbált volna velem flörtölni, de én úgy voltam vele, hogy nekem most csak a jövőre kell koncentrálnom.
Ana másnap megkért, hogy segítsek megrendezni Marco meglepetésbuliját. Náluk rendeztük, ugyanis a szülei is beleegyeztek. Anaval elmentünk a házukhoz, majd elkezdtünk készülődni, ugyanis már nem volt otthon senki, mert ez volt a terv, hogy a szüleik elmennek vele valahova, amíg mi elrendezzük a bulit. Felraktuk a dekorációkat, kikészítettük az ételeket és az italokat, a zenét és még a bulihoz szükséges dolgokat. Hat óra körül kezdtek el jönni a vendégek. Sorra, szinte percenként csengettek, amikor már a sokadik vendég jött, Ana megkért, hogy most nyissak én ajtót. Elindultam az ajtó felé, amikor várhatóan megint csengettek. Kinyitottam az ajtót és meglepő látvány fogadott..


Következő rész: 8. rész: Megint Te!
:)

2015. április 12., vasárnap

6. rész: Első napom az új életben

Másnap kaptam egy e-mailt, miszerint felvettek az egyik kávézóba dolgozni, ahova jelentkeztem. Azt irták benne, hogy már akár holnap kezdhetek. Amikor elújságoltam ezt a hírt a családomnak, ők felajánlották, hogy inkább folytassam a tanulást, ők pedig mindenben segítenek. Megvitattuk a dolgot, majd úgy döntöttünk, hogy abba az iskolába folytatom a tanulást, ahol Ana is tanul. Még aznap elmentünk Anaval az iskolába, hogy beiratkozzak. Csak egy szintfelmérőt kellett tennem, hogy biztos, hogy megértem-e a spanyol oktatást. Szóban kérdezett, majd írtam egy írásbeli tesztet is. Amikor végeztem, azt mondták, megbeszélik, addig várjak odakint. Kimentem a teremből és Ana várt ott. De nem egyedül:
-Maggie! Szeretném bemutatni Marcot, a barátomat!
-Szia Maggie! Marco vagyok! Örülök, hogy megismerhetlek! Sokat hallottam már rólad! -mondta az új ismerős mosolyogva.
-Én is örülök! Te is magyar anyanelvű vagy? -kérdeztem, majd eszembe jutott, hogy Ana már említette, hogy ebbe az iskolába sok magyar anyanyelvű jár.
-Igen, de már 6 éves korom óta itt lakunk Spanyolországban, ezért örülök, hogy nem csak otthon beszélhetek magyarul. 
-Marco átjön hozzánk, csak megvárjuk a döntést a jelentkezéseddel kapcsolatban és Marco egyik barátját.
-Oké, köszi, hogy megvártok. 
Beszélgettünk még egy keveset, majd körülbelül fél órás várakozás után behívtak. 
-Margaret! Szeretnénk megosztani veled a döntésünket, miszerint bejutottál az iskolánkba! Gratulálunk! Az oktatásokban következő héttől vehetsz részt! Az órarendet akkor kapod meg, addigis itt vannak az anyagok amikből hétfőre készülnöd kell. -adta a kezembe az anyagokat.
-Nagyon szépen köszönöm! 
Még feltettem pár kérdést, majd boldogan jöttem ki a teremből, viszont akkor Anat és Marcot nem láttam sehol. Fel akartam hívni őt, de amikor elővettem a telefonom, láttam hogy kaptam egy üzenetet tőle:
El kellett jönnünk, mert Marcot hívták, hogy a testvére kórházba került. Sajnálom, hogy nem vártunk meg! Otthon várom a hírt!
Megértettem, hogy elmentek. Elindultam haza, de amikor mentem a lépcsőn megcsúsztam és elestem. Beütöttem a fejem és forogni kezdett velem a világ. Becsuktam a szemem, ekkor hallottam, hogy egy hang engem próbál keltegetni:
-Hahó, jól vagy? Hahó!
Ez volt az utolsó amire emlékeztem. Következő emlékem, hogy egy ágyon fekszem és egy nő áll mellettem. Valószínűleg egy nővér volt, mert olyan ruhában volt. Észre vette, hogy felkeltem, majd közelebb jött hozzám:
-Szia! Az iskolanővér vagyok! Az orvosi szobában vagy. Emlékszel, hogy miért vagy itt?
-Mert leestem a lépcsőn és elájultam.
-Emlékszel arra is, hogy ki hozott be?
-Nem, csak a hangjára emlékszem.
-Rendben. Egy fiú volt. Behozott, elmondta, hogy látta mi történt. Azt mondta nem ismer, ezért elengedtem. 
Miután írt egy papírt, hogy ott voltam és hogy mi történt, elengedett engem is. Nem jó érzés, hogy nem tudom ki volt az. Csak meg szerettem volna neki köszönni, de így, hogy nem is tudom ki volt, még arra sincs lehetőségem.
Mikor hazamentem már mindenki otthon volt. Anahoz és Marcohoz mentem oda először:
-Hogy van a testvéred?
-Már jól, köszönöm. Csak kijött az allergiája és rosszul lett, de már holnap kiengedik. De mesélj te! Hogy sikerült?
-Akkor jobbulást neki! Hát.. A hírem az, hogy... Felvettek!
-Ó ezaz! -kiáltott fel Ana!
-Gratulálunk! -öleltek meg a nagyszüleim.
Örültem neki nagyon! Főleg, hogy már jövőhéten mehetek.
Másnap bementem a kávezóba, hogy kezdhessek. Megkaptam az oktatást, hogy mit hogyan csináljak. Nyitáskor már elég sokan jöttek, pedig még csak reggel 8 volt. Ebéd idő felé viszont kevesebben voltak. Éppen az egyik asztalt töröltem le, amikor meghallottam azt a hangot...

Következő rész: 7. rész: Megtaláltam

2015. április 9., csütörtök

5. rész: Az igazi családom

Amikor kiderült, hogy Ana igazából végig az igazi nagyszüleivel élt, megvallom dühös voltam. Irigy voltam, mert én az eddig leélt életemben csak szenvedtem. Pedig tudtam, hogy nem lehetne dühösnek lennem és próbáltam magam lebeszélni a dühről, de mégsem tudtam. Viszont, amikor Ana nagymamája elmondta az igazságot, abban a pillanatban a düh eltűnt és bűntudat töltötte el az egész testem. Ezek után én megadnám magamnak azt a hatalmat, hogy mérges legyek rájuk? Akkor kétség kívül rossz ember lennék. Akkor csak az jutott eszembe, hogy ők még fel is kerestek, de nem akartak belerondítani az életembe. Igazság szerint jobb lett volna megkímélni attól a szenvedéstől, de hiszen ők ezt honnan tudhatták volna. A történtek után semmi jogom elítélni őket, sőt inkább tisztelni, hogy Anat fel tudták nevelni akadályok ellenére. 
Elmélkedés közepette arra eszméltem fel, hogy Ana nagymamája könnyeit potyogtatva szól hozzánk:
-Annyira sajnálom! Azt, hogy nem mondtam el egyikőtöknek sem.  -majd lehajtotta a fejét és csak sírt. A szívem szakadt meg. Majd felém fordult és a könnyes arca láttán majdnem én is sírva fakadtam:
-Margaret! Annyira sajnálom, hogy eddigi életed az igazi családod nélkül élted le! Magunkhoz kellett volna vennünk téged is, de hidd el csak nektek szerettünk volna jót! Annyira sajnálom, hogy nem élhettél velünk! -ekkor úgy éreztem most jött el a pillanat, majd nekem is kicsordult a könnyem:
-Semmi oka arra, hogy bocsánatot kérjen! Teljesen megértem! Én csak tisztelni tudom magukat! 
Majd egy úgy nézett rám, mint aki fojtogat magában valamit, de nem bírta tovább és a nyakamba borult:
-Úgy hiányoztál Margaret! -ez volt az pillanat az életemben, amikor azt éreztem, hogy megtaláltam azt, amire mindvégig vágytam: az igazi családomat!
-Te is nekem Mama! -csak kicsúszott a számon ez a mondat, de egy pillanatig sem bántam. 
Egy kis idő múlva elengedett és újra leült velünk szembe. Anara néztem és rajta is a meghatottság jeleit láttam. Újra visszanéztem és egy várva várt kérdést tett fel nekem:
-Szeretnél ideköltözni hozzánk? -egy pillanatra meglepődtem. Hirtelen az elhatározásom jutott eszembe. Az, hogy az elkövetkezendő életemet boldogan éljem le. Ez után a gondolat után biztossá vált számomra a válaszom:
-Igen, szeretnék! -ekkor mind a ketten könnyes szemmel és egy szeretetteljes mosollyal néztek rám, majd megöleltek. 
-Annyira örülök, hogy van egy testvérem! -mondta Ana. 
-Én is! A világ legjobb dolgád adjátok most nekem!
Még egy ideig beszélgettünk, rólam, a múltamról, Anaról, az ő életükről, majd Anaval elmentünk a cuccaimért a lakásomba. Vagyis a volt lakásomba. Hát igen, nem laktam ott túl sokáig, de ennél szebb dolgot, hogy a családommal élhessek el nem tudok képzelni. Összepakoltunk, de nem tudtunk egyszerre mindent elhozni, így mivel már későre járt, úgy gondoltuk, hogy majd holnap is teszünk egy kört. Ahoz képest, hogy a mai nap folyamán ismertem meg őket, főleg az Anaval való találkozás, olyan mintha egész életemben velük éltem volna. Sokat beszélgettünk Anaval az úton visszafelé is és elgondolkodtam azon, hogy egyszerre kaptam egy testvért és egy legjobb barátnőt. Haza érve egy újabb személyt fedeztem fel a nappaliban. Amikor beléptem az ajtón háttal volt, de egyből biztos voltam benne, hogy ki ő. A nagypapám. Hallva az ajtó záródását, megfordult, rámnézett, majd ő is hasonlóan a Mamához, elérzékenyült könnyeket hullajtott és megölelt. Gondolom Mama már beszélt neki az érekezésemről. A nagypapám ölelése közben értettem meg azt, hogy a szeretetet szavak nélkül is meg lehet érteni. Ezt után a nap után tudtam, hogy most kezdődik el számomra egy csodálatos élet! 

Következő rész: 6. rész: Első napom az új életben
Időpont: 2015.06.11.
:).


2015. április 6., hétfő

4. rész: Emlékek őrzője

Szóval van egy ikertestvérem... És most, tizennyolc éves koromban tudom ezt meg. De mégis miért nem tudtam róla? Miért nem közölte ezt velem valaki? És az állítólagos ikertestvérem az állítólagos nagyszüleimnél él? Nem szeretnék önző lenni, de akkor én miért szenvedtem egészen idáig, árvaházban, nevelőszülőknél és az utcán? 
Csak ültünk az asztalnál egymást nézve és nem tudtuk fel fogni, hogy mi ikertestvérek vagyunk. Kíváncsiak voltunk mind a ketten, hogy miért titkolta el ezt előlünk mindenki és miért szakítottak szét minket.
-A nagyszüleid nem mondtak erről valamit? -Kérdeztem kiváncsiskodóan Anatól.
-Nekem soha nem beszéltek rólad. Mindig is kérdezgettem a szüleimről őket, de soha nem említették, hogy van egy testvérem is. -Miután ezt a mondatot kiejtette a száján felcsillant a szeme és így szólt:
-Eljönnél velem megbeszélni velük ezt, úgy hátha elmondják?
-Persze! Én is szeretném megtudni, hogy miért éltem eddig az igazi családom nélkül.
Majd felálltunk az asztaltól és elindultunk a házuk felé. Naplementében sétáltunk Spanyolországban, a "családom" felé. Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer ezt mondhatom. A kávézótól körülbelül 15 percet sétáltunk az otthonukig. Amikor odaértünk, beléptünk az ajtón és egy idősebb, kedves hang szólalt meg egy kicsit távolabbról:
-Ana! Te vagy az? Drágám, készítettem neked süteményt! A konyhában megtalálod!
-Ő a Mamám...  -Suttogta nekem Ana.
-Szia Mama! Igen én vagyok! Jött egy kedves ismerős is velem. Le tudnál jönni, be szeretne mutatkozni? -kiabált Ana a nagymamájának, majd beljebb léptünk és már a nappaliban találtuk magunkat. Egy egészen szép, ízléses házban álltam éppen. A nappaliban gyönyörű kanapé, fotel, a falon gyönyörű festmények. A nappaliba egy lépcső vezetett, a lépcső mellett pedig egy étkező, amiből látszatra a konyha vezetett. Éppen gyönyörködtem a házban, amikor a lépcsőn egy aranyos kinézetű idős hölgy jelent meg, de amikor ránk nézett megkapaszkodott a korlátba. Meglepődve nézett ránk. Majd Ana megszólalt:
-Mama! Kik vagyunk mi?
A nagymamája szinte lefutott a lépcsőn elénk, és megfogta a kezem, mintha nem is hallotta volna Ana kérdését:
-Margaret? Tényleg te vagy az?
-Igen! Én vagyok! És szeretném megtudni, hogy miért nem szólt nekem senki arról, hogy van egy testvérem!
Ekkor az idős hölgy lenézett, mint aki megbánt valamit.
-Lányok! Üljünk le beszélgetni és elmondok mindent!
Majd leültünk a kanapéra Anaval, a nagymamája pedig a velünk szemben lévő fotelbe. Egy ideig csak nézett ránk, majd el kezdett beszélni:
-Figyeljetek! A szüleitek akkor hunytak el, amikor ti egy évesek voltatok. Nem tudtuk, hogy mit tegyünk veletek. Majd az édesapátok édesanyjával úgy döntöttünk, mivel ő sem állt egyedüli idős emberként fényes anyagi helyzetben és mi sem, arra az elhatározásra jutottunk, hogy mi befogadjuk az egyikőtőket, ő pedig a másikótokat. Egyikőnk sem tudott volna két gyermeket eltartani. Ezért döntöttünk így. Aztán, mivel Ana anyásabb volt, ő került hozzánk, Margaret pedig apásabb, így ő került az apai nagyanyjához. Rá körülbelül 4 hónapra hunyt ő el. De mivel mi még akkor Anát is elég nehezen tudtuk eltartani, nem tudtunk még egy gyermeket magunkhoz venni. Majd amikor már kicsit jobb helyzetbe voltunk, fel kerestünk, de addigra már egy stabil környezetben voltál, nevelőszülőknél és nem szerettük volna felforgatni az életed. Így gondoltuk, hogy egyenlőre nem mondjuk el egyikőtöknek sem és mindig csak vártunk a megfelelő alkalomra, de sohasem akartuk megkavarni a dolgokat. De úgy látszik ti előbb egymásra találtatok, mint hogy mi elmondhattuk volna...

Következő rész: 5. rész: Az igazi családom
Időpont: 2016.06.08.
:)


2015. április 4., szombat

3. rész: Ki vagy te?

Amikor kinyilt az ajtó... elképedtem. Egyszerűen köpni-nyelni sem tudtam. Néztem a tükörbe és kettőt láttam magamból. Mi történik velem? Kettőt látok? Vagy megőrültem? Vagy tényleg egy hasonmásom van? Körülbelül egy percig csak álltunk és kikerekedett szemmel, tátott szájjal lefagyva bámultuk egymás tükörképét. Amikor ő egyszer csak közelebb jött hozzám és kérdésekkel bombázott, amikből kiderült ő is olyannyira meglepődött, mint én:
-Ki vagy te? Miért nézel ki úgy, mint én? Úristen.. Megőrültem? -mondta legyezgetve magát, mint aki mindjárt elájul
-Oké, nyugodjunk le! Nem tudom ki vagy és miért nézunk ki ugyanúgy, de látszólag egyikőnk sem őrült. -nyugtattam magunkat, bár az igazat megvallva én is csupán csak a megőrülés egy tünetére gondoltam és hogy ő biztos csak csak az elmém szüleménye. De ezt az elméletet aztán ezek a kérdések oszlatták el: Miért kevertek össze más valakivel? Ketten is? 
-Rendben, figyelj én még tényleg nem terveztem tizenynyolc évesen megőrülni, ezért kérlek üljünk le és beszéljük ezt át. -mondta és ekkor több dolog is elkezdett cikázni a fejembe, például, hogy velem egyidős.
-Benne vagyok! -közben bólogattam egyetértően, majd kisétáltunk és leültünk egy asztalhoz. Ekkor tűnt fel, hogy megfeledkeztem a foltról a pólómon, de ez érdekelt most a legkevésbé. Amikor leültunk, már kicsit lehiggadva, kezdtem bele a mondandómba:
-Oké, akkor kezdjük tiszta lappal! Szia! A nevem Maggie, Margaret Corrino. A szüleim spanyol származásuak..voltak. Sajnos egy éves koromban elvesztettem őket autóbalesetben. Azóta sok mindenen mentem keresztül. Magyarországon életem egészen mostanáig, ugyanis most költöztem ide Spanyolországba. Magyarországon, 1997. március 11.-én születtem. Röviden ez az én történetem. És a tied? -ekkor újra ugyanazt az óriási szempárt láttam, mint találkozásunkkor a mosdóban.
-Ez nem lehet! Biztos, hogy nem! Akkor tudnék róla! De akkor miért?! -ezek után a mondatok után, úgyéreztem ő már többet tudott felfogni ebből az egészből, viszont úgy látszott, hogy nem igazán tetszett neki a gondolat amit leszűrt. Egyre kíváncsibb lettem:
-Kérlek mondd! Én még nem értem!
-Oké! Figyelj! Ana Delpaz vagyok. A nagyszüleimmel élek egy éves korom óta. A szárnyuk alá vettek, amikor a szüleim autóbalesetben elhunytak. 1997. március 11.-én születtem, Magyarországon. -Lefagytam. Megdermettem. Nem tudtam elhinni. Ekkor egyszerre szólaltunk meg:
-Ikrek vagyunk?...

Következő rész: 4. rész: Emlékek őrzője
Időpont: 2015.04.06.
:)

2015. április 2., csütörtök

2. rész: Érkezés

A repülőút Spanyolországba nagyszerű volt. Repülni a felhők fölött, belátni a várost. Gyönyörű volt.
Egy kisebb lakást béreltem ki Madridban, hogy az új életem felépítése alatt ne egy szálloda szobában tétlenkedjek, hanem, hogy berendezhessek egy kis lakást a saját ízléseimnek megfelelően. Miután lepakoltam és berendezkedtem, délután elmentem munkát keresni. Igaz, hogy a "szüleim", mindenben támogattak, ha kellett, de én nem akartam úgy élni, hogy mindvégig rájuk támaszkodom, és itt csak lógatom a lábam. Bár ha ők meglehetősen jó anyagi körülmények között is éltek, én akkor is magam akartam megteremteni az ételre valót. Elindultam, hogy sikerrel járhassak. Beadtam több helyre is a jelentkezési lapom, és biztos vagyok benne, hogy valahol sikerülni fog. De ha az egyik nem is sikerül, akkor megyek a következőhöz, hisz akkora ez a város. Miután délutánra egy kicsit elfáradtam, éppen megláttam egy kávézót, gondoltam megkóstolom a spanyol kávét. Viszont ebben a kávézóban nagyon érdekes dolog történt. Amikor kikértem a kávét (szerencsére a 3 éves spanyol tanulás a hasznomra vált) a pincér már úgy jött oda hozzám, hogy:
-Szia Ana! Hogy vagy? A szokásosat hozhatom?
Ami nagyon meglepett. Elmondtam neki, hogy biztosan csak összekever valakivel, mert én még csak most járok itt először és Maggie a nevem, nem Ana. Ekkor kikerekedett szemmel nézett rám és így szólt:
-Tényleg? Pedig... Húha... Akkor elnézést! Ez esetben mit hozhatok?
De miután tisztáztuk a félreértést és kikértem kávét, egy még furcsább dolog történt. Valaki a vállamat megérintve szólt hozzám:
-Szia Ana! Mi újság?
Ekkor megfordultam és egy körülbelül velem egy idős lány állt ott. De meglátva az arcomat sem nézett ki úgy, mint aki meglepődött, hogy nem én vagyok az akire számított. Ezért őt is fel kellett világosítanom. Viszont ő nem fogta fel ilyen egyszerűen a dolgot.
-Ó tudom, hogy csak viccelsz!
Megint csak elkezdtem magyarázkodni amikor megcsörrent a telefonja és megdöbbenve rám nézett.
-De ha Ana hív...akkor te tényleg... Ó ne haragudj, csak nagyon hasonlítasz az egyik barátnőmre! De tényleg nagyon hasonlítasz... Szóval sajnálom! További szép napot!
Tényleg nagyon furcsáltam a történteket, hogy ennyire hasonlítok valakire, hogy egy fél óra alatt ketten összekevernek valakivel, de kulönösebben nem foglalkoztam ezzel. Elindultam volna haza, amikor véletlenül leöntöttem magam. Ki szaladtam a mosdóba, hogy kimosshassam gyorsan a foltot. A pólómat dörzsölve a víz fölött álltam, amikor kinyílt az ajtó. És ekkor értettem meg, hogy miért neveztek "hasonmásnak"...

Követkéző rész: 3. rész: Ki vagy te?
Időpont: 2015.04.04.
:)