Amikor kiderült, hogy Ana igazából végig az igazi nagyszüleivel élt, megvallom dühös voltam. Irigy voltam, mert én az eddig leélt életemben csak szenvedtem. Pedig tudtam, hogy nem lehetne dühösnek lennem és próbáltam magam lebeszélni a dühről, de mégsem tudtam. Viszont, amikor Ana nagymamája elmondta az igazságot, abban a pillanatban a düh eltűnt és bűntudat töltötte el az egész testem. Ezek után én megadnám magamnak azt a hatalmat, hogy mérges legyek rájuk? Akkor kétség kívül rossz ember lennék. Akkor csak az jutott eszembe, hogy ők még fel is kerestek, de nem akartak belerondítani az életembe. Igazság szerint jobb lett volna megkímélni attól a szenvedéstől, de hiszen ők ezt honnan tudhatták volna. A történtek után semmi jogom elítélni őket, sőt inkább tisztelni, hogy Anat fel tudták nevelni akadályok ellenére.
Elmélkedés közepette arra eszméltem fel, hogy Ana nagymamája könnyeit potyogtatva szól hozzánk:
-Annyira sajnálom! Azt, hogy nem mondtam el egyikőtöknek sem. -majd lehajtotta a fejét és csak sírt. A szívem szakadt meg. Majd felém fordult és a könnyes arca láttán majdnem én is sírva fakadtam:
-Margaret! Annyira sajnálom, hogy eddigi életed az igazi családod nélkül élted le! Magunkhoz kellett volna vennünk téged is, de hidd el csak nektek szerettünk volna jót! Annyira sajnálom, hogy nem élhettél velünk! -ekkor úgy éreztem most jött el a pillanat, majd nekem is kicsordult a könnyem:
-Semmi oka arra, hogy bocsánatot kérjen! Teljesen megértem! Én csak tisztelni tudom magukat!
Majd egy úgy nézett rám, mint aki fojtogat magában valamit, de nem bírta tovább és a nyakamba borult:
-Úgy hiányoztál Margaret! -ez volt az pillanat az életemben, amikor azt éreztem, hogy megtaláltam azt, amire mindvégig vágytam: az igazi családomat!
-Te is nekem Mama! -csak kicsúszott a számon ez a mondat, de egy pillanatig sem bántam.
Egy kis idő múlva elengedett és újra leült velünk szembe. Anara néztem és rajta is a meghatottság jeleit láttam. Újra visszanéztem és egy várva várt kérdést tett fel nekem:
-Szeretnél ideköltözni hozzánk? -egy pillanatra meglepődtem. Hirtelen az elhatározásom jutott eszembe. Az, hogy az elkövetkezendő életemet boldogan éljem le. Ez után a gondolat után biztossá vált számomra a válaszom:
-Igen, szeretnék! -ekkor mind a ketten könnyes szemmel és egy szeretetteljes mosollyal néztek rám, majd megöleltek.
-Annyira örülök, hogy van egy testvérem! -mondta Ana.
-Én is! A világ legjobb dolgád adjátok most nekem!
Még egy ideig beszélgettünk, rólam, a múltamról, Anaról, az ő életükről, majd Anaval elmentünk a cuccaimért a lakásomba. Vagyis a volt lakásomba. Hát igen, nem laktam ott túl sokáig, de ennél szebb dolgot, hogy a családommal élhessek el nem tudok képzelni. Összepakoltunk, de nem tudtunk egyszerre mindent elhozni, így mivel már későre járt, úgy gondoltuk, hogy majd holnap is teszünk egy kört. Ahoz képest, hogy a mai nap folyamán ismertem meg őket, főleg az Anaval való találkozás, olyan mintha egész életemben velük éltem volna. Sokat beszélgettünk Anaval az úton visszafelé is és elgondolkodtam azon, hogy egyszerre kaptam egy testvért és egy legjobb barátnőt. Haza érve egy újabb személyt fedeztem fel a nappaliban. Amikor beléptem az ajtón háttal volt, de egyből biztos voltam benne, hogy ki ő. A nagypapám. Hallva az ajtó záródását, megfordult, rámnézett, majd ő is hasonlóan a Mamához, elérzékenyült könnyeket hullajtott és megölelt. Gondolom Mama már beszélt neki az érekezésemről. A nagypapám ölelése közben értettem meg azt, hogy a szeretetet szavak nélkül is meg lehet érteni. Ezt után a nap után tudtam, hogy most kezdődik el számomra egy csodálatos élet!
Következő rész: 6. rész: Első napom az új életben
Időpont: 2015.06.11.
:).




