2015. április 9., csütörtök

5. rész: Az igazi családom

Amikor kiderült, hogy Ana igazából végig az igazi nagyszüleivel élt, megvallom dühös voltam. Irigy voltam, mert én az eddig leélt életemben csak szenvedtem. Pedig tudtam, hogy nem lehetne dühösnek lennem és próbáltam magam lebeszélni a dühről, de mégsem tudtam. Viszont, amikor Ana nagymamája elmondta az igazságot, abban a pillanatban a düh eltűnt és bűntudat töltötte el az egész testem. Ezek után én megadnám magamnak azt a hatalmat, hogy mérges legyek rájuk? Akkor kétség kívül rossz ember lennék. Akkor csak az jutott eszembe, hogy ők még fel is kerestek, de nem akartak belerondítani az életembe. Igazság szerint jobb lett volna megkímélni attól a szenvedéstől, de hiszen ők ezt honnan tudhatták volna. A történtek után semmi jogom elítélni őket, sőt inkább tisztelni, hogy Anat fel tudták nevelni akadályok ellenére. 
Elmélkedés közepette arra eszméltem fel, hogy Ana nagymamája könnyeit potyogtatva szól hozzánk:
-Annyira sajnálom! Azt, hogy nem mondtam el egyikőtöknek sem.  -majd lehajtotta a fejét és csak sírt. A szívem szakadt meg. Majd felém fordult és a könnyes arca láttán majdnem én is sírva fakadtam:
-Margaret! Annyira sajnálom, hogy eddigi életed az igazi családod nélkül élted le! Magunkhoz kellett volna vennünk téged is, de hidd el csak nektek szerettünk volna jót! Annyira sajnálom, hogy nem élhettél velünk! -ekkor úgy éreztem most jött el a pillanat, majd nekem is kicsordult a könnyem:
-Semmi oka arra, hogy bocsánatot kérjen! Teljesen megértem! Én csak tisztelni tudom magukat! 
Majd egy úgy nézett rám, mint aki fojtogat magában valamit, de nem bírta tovább és a nyakamba borult:
-Úgy hiányoztál Margaret! -ez volt az pillanat az életemben, amikor azt éreztem, hogy megtaláltam azt, amire mindvégig vágytam: az igazi családomat!
-Te is nekem Mama! -csak kicsúszott a számon ez a mondat, de egy pillanatig sem bántam. 
Egy kis idő múlva elengedett és újra leült velünk szembe. Anara néztem és rajta is a meghatottság jeleit láttam. Újra visszanéztem és egy várva várt kérdést tett fel nekem:
-Szeretnél ideköltözni hozzánk? -egy pillanatra meglepődtem. Hirtelen az elhatározásom jutott eszembe. Az, hogy az elkövetkezendő életemet boldogan éljem le. Ez után a gondolat után biztossá vált számomra a válaszom:
-Igen, szeretnék! -ekkor mind a ketten könnyes szemmel és egy szeretetteljes mosollyal néztek rám, majd megöleltek. 
-Annyira örülök, hogy van egy testvérem! -mondta Ana. 
-Én is! A világ legjobb dolgád adjátok most nekem!
Még egy ideig beszélgettünk, rólam, a múltamról, Anaról, az ő életükről, majd Anaval elmentünk a cuccaimért a lakásomba. Vagyis a volt lakásomba. Hát igen, nem laktam ott túl sokáig, de ennél szebb dolgot, hogy a családommal élhessek el nem tudok képzelni. Összepakoltunk, de nem tudtunk egyszerre mindent elhozni, így mivel már későre járt, úgy gondoltuk, hogy majd holnap is teszünk egy kört. Ahoz képest, hogy a mai nap folyamán ismertem meg őket, főleg az Anaval való találkozás, olyan mintha egész életemben velük éltem volna. Sokat beszélgettünk Anaval az úton visszafelé is és elgondolkodtam azon, hogy egyszerre kaptam egy testvért és egy legjobb barátnőt. Haza érve egy újabb személyt fedeztem fel a nappaliban. Amikor beléptem az ajtón háttal volt, de egyből biztos voltam benne, hogy ki ő. A nagypapám. Hallva az ajtó záródását, megfordult, rámnézett, majd ő is hasonlóan a Mamához, elérzékenyült könnyeket hullajtott és megölelt. Gondolom Mama már beszélt neki az érekezésemről. A nagypapám ölelése közben értettem meg azt, hogy a szeretetet szavak nélkül is meg lehet érteni. Ezt után a nap után tudtam, hogy most kezdődik el számomra egy csodálatos élet! 

Következő rész: 6. rész: Első napom az új életben
Időpont: 2015.06.11.
:).


2015. április 6., hétfő

4. rész: Emlékek őrzője

Szóval van egy ikertestvérem... És most, tizennyolc éves koromban tudom ezt meg. De mégis miért nem tudtam róla? Miért nem közölte ezt velem valaki? És az állítólagos ikertestvérem az állítólagos nagyszüleimnél él? Nem szeretnék önző lenni, de akkor én miért szenvedtem egészen idáig, árvaházban, nevelőszülőknél és az utcán? 
Csak ültünk az asztalnál egymást nézve és nem tudtuk fel fogni, hogy mi ikertestvérek vagyunk. Kíváncsiak voltunk mind a ketten, hogy miért titkolta el ezt előlünk mindenki és miért szakítottak szét minket.
-A nagyszüleid nem mondtak erről valamit? -Kérdeztem kiváncsiskodóan Anatól.
-Nekem soha nem beszéltek rólad. Mindig is kérdezgettem a szüleimről őket, de soha nem említették, hogy van egy testvérem is. -Miután ezt a mondatot kiejtette a száján felcsillant a szeme és így szólt:
-Eljönnél velem megbeszélni velük ezt, úgy hátha elmondják?
-Persze! Én is szeretném megtudni, hogy miért éltem eddig az igazi családom nélkül.
Majd felálltunk az asztaltól és elindultunk a házuk felé. Naplementében sétáltunk Spanyolországban, a "családom" felé. Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer ezt mondhatom. A kávézótól körülbelül 15 percet sétáltunk az otthonukig. Amikor odaértünk, beléptünk az ajtón és egy idősebb, kedves hang szólalt meg egy kicsit távolabbról:
-Ana! Te vagy az? Drágám, készítettem neked süteményt! A konyhában megtalálod!
-Ő a Mamám...  -Suttogta nekem Ana.
-Szia Mama! Igen én vagyok! Jött egy kedves ismerős is velem. Le tudnál jönni, be szeretne mutatkozni? -kiabált Ana a nagymamájának, majd beljebb léptünk és már a nappaliban találtuk magunkat. Egy egészen szép, ízléses házban álltam éppen. A nappaliban gyönyörű kanapé, fotel, a falon gyönyörű festmények. A nappaliba egy lépcső vezetett, a lépcső mellett pedig egy étkező, amiből látszatra a konyha vezetett. Éppen gyönyörködtem a házban, amikor a lépcsőn egy aranyos kinézetű idős hölgy jelent meg, de amikor ránk nézett megkapaszkodott a korlátba. Meglepődve nézett ránk. Majd Ana megszólalt:
-Mama! Kik vagyunk mi?
A nagymamája szinte lefutott a lépcsőn elénk, és megfogta a kezem, mintha nem is hallotta volna Ana kérdését:
-Margaret? Tényleg te vagy az?
-Igen! Én vagyok! És szeretném megtudni, hogy miért nem szólt nekem senki arról, hogy van egy testvérem!
Ekkor az idős hölgy lenézett, mint aki megbánt valamit.
-Lányok! Üljünk le beszélgetni és elmondok mindent!
Majd leültünk a kanapéra Anaval, a nagymamája pedig a velünk szemben lévő fotelbe. Egy ideig csak nézett ránk, majd el kezdett beszélni:
-Figyeljetek! A szüleitek akkor hunytak el, amikor ti egy évesek voltatok. Nem tudtuk, hogy mit tegyünk veletek. Majd az édesapátok édesanyjával úgy döntöttünk, mivel ő sem állt egyedüli idős emberként fényes anyagi helyzetben és mi sem, arra az elhatározásra jutottunk, hogy mi befogadjuk az egyikőtőket, ő pedig a másikótokat. Egyikőnk sem tudott volna két gyermeket eltartani. Ezért döntöttünk így. Aztán, mivel Ana anyásabb volt, ő került hozzánk, Margaret pedig apásabb, így ő került az apai nagyanyjához. Rá körülbelül 4 hónapra hunyt ő el. De mivel mi még akkor Anát is elég nehezen tudtuk eltartani, nem tudtunk még egy gyermeket magunkhoz venni. Majd amikor már kicsit jobb helyzetbe voltunk, fel kerestünk, de addigra már egy stabil környezetben voltál, nevelőszülőknél és nem szerettük volna felforgatni az életed. Így gondoltuk, hogy egyenlőre nem mondjuk el egyikőtöknek sem és mindig csak vártunk a megfelelő alkalomra, de sohasem akartuk megkavarni a dolgokat. De úgy látszik ti előbb egymásra találtatok, mint hogy mi elmondhattuk volna...

Következő rész: 5. rész: Az igazi családom
Időpont: 2016.06.08.
:)


2015. április 4., szombat

3. rész: Ki vagy te?

Amikor kinyilt az ajtó... elképedtem. Egyszerűen köpni-nyelni sem tudtam. Néztem a tükörbe és kettőt láttam magamból. Mi történik velem? Kettőt látok? Vagy megőrültem? Vagy tényleg egy hasonmásom van? Körülbelül egy percig csak álltunk és kikerekedett szemmel, tátott szájjal lefagyva bámultuk egymás tükörképét. Amikor ő egyszer csak közelebb jött hozzám és kérdésekkel bombázott, amikből kiderült ő is olyannyira meglepődött, mint én:
-Ki vagy te? Miért nézel ki úgy, mint én? Úristen.. Megőrültem? -mondta legyezgetve magát, mint aki mindjárt elájul
-Oké, nyugodjunk le! Nem tudom ki vagy és miért nézunk ki ugyanúgy, de látszólag egyikőnk sem őrült. -nyugtattam magunkat, bár az igazat megvallva én is csupán csak a megőrülés egy tünetére gondoltam és hogy ő biztos csak csak az elmém szüleménye. De ezt az elméletet aztán ezek a kérdések oszlatták el: Miért kevertek össze más valakivel? Ketten is? 
-Rendben, figyelj én még tényleg nem terveztem tizenynyolc évesen megőrülni, ezért kérlek üljünk le és beszéljük ezt át. -mondta és ekkor több dolog is elkezdett cikázni a fejembe, például, hogy velem egyidős.
-Benne vagyok! -közben bólogattam egyetértően, majd kisétáltunk és leültünk egy asztalhoz. Ekkor tűnt fel, hogy megfeledkeztem a foltról a pólómon, de ez érdekelt most a legkevésbé. Amikor leültunk, már kicsit lehiggadva, kezdtem bele a mondandómba:
-Oké, akkor kezdjük tiszta lappal! Szia! A nevem Maggie, Margaret Corrino. A szüleim spanyol származásuak..voltak. Sajnos egy éves koromban elvesztettem őket autóbalesetben. Azóta sok mindenen mentem keresztül. Magyarországon életem egészen mostanáig, ugyanis most költöztem ide Spanyolországba. Magyarországon, 1997. március 11.-én születtem. Röviden ez az én történetem. És a tied? -ekkor újra ugyanazt az óriási szempárt láttam, mint találkozásunkkor a mosdóban.
-Ez nem lehet! Biztos, hogy nem! Akkor tudnék róla! De akkor miért?! -ezek után a mondatok után, úgyéreztem ő már többet tudott felfogni ebből az egészből, viszont úgy látszott, hogy nem igazán tetszett neki a gondolat amit leszűrt. Egyre kíváncsibb lettem:
-Kérlek mondd! Én még nem értem!
-Oké! Figyelj! Ana Delpaz vagyok. A nagyszüleimmel élek egy éves korom óta. A szárnyuk alá vettek, amikor a szüleim autóbalesetben elhunytak. 1997. március 11.-én születtem, Magyarországon. -Lefagytam. Megdermettem. Nem tudtam elhinni. Ekkor egyszerre szólaltunk meg:
-Ikrek vagyunk?...

Következő rész: 4. rész: Emlékek őrzője
Időpont: 2015.04.06.
:)

2015. április 2., csütörtök

2. rész: Érkezés

A repülőút Spanyolországba nagyszerű volt. Repülni a felhők fölött, belátni a várost. Gyönyörű volt.
Egy kisebb lakást béreltem ki Madridban, hogy az új életem felépítése alatt ne egy szálloda szobában tétlenkedjek, hanem, hogy berendezhessek egy kis lakást a saját ízléseimnek megfelelően. Miután lepakoltam és berendezkedtem, délután elmentem munkát keresni. Igaz, hogy a "szüleim", mindenben támogattak, ha kellett, de én nem akartam úgy élni, hogy mindvégig rájuk támaszkodom, és itt csak lógatom a lábam. Bár ha ők meglehetősen jó anyagi körülmények között is éltek, én akkor is magam akartam megteremteni az ételre valót. Elindultam, hogy sikerrel járhassak. Beadtam több helyre is a jelentkezési lapom, és biztos vagyok benne, hogy valahol sikerülni fog. De ha az egyik nem is sikerül, akkor megyek a következőhöz, hisz akkora ez a város. Miután délutánra egy kicsit elfáradtam, éppen megláttam egy kávézót, gondoltam megkóstolom a spanyol kávét. Viszont ebben a kávézóban nagyon érdekes dolog történt. Amikor kikértem a kávét (szerencsére a 3 éves spanyol tanulás a hasznomra vált) a pincér már úgy jött oda hozzám, hogy:
-Szia Ana! Hogy vagy? A szokásosat hozhatom?
Ami nagyon meglepett. Elmondtam neki, hogy biztosan csak összekever valakivel, mert én még csak most járok itt először és Maggie a nevem, nem Ana. Ekkor kikerekedett szemmel nézett rám és így szólt:
-Tényleg? Pedig... Húha... Akkor elnézést! Ez esetben mit hozhatok?
De miután tisztáztuk a félreértést és kikértem kávét, egy még furcsább dolog történt. Valaki a vállamat megérintve szólt hozzám:
-Szia Ana! Mi újság?
Ekkor megfordultam és egy körülbelül velem egy idős lány állt ott. De meglátva az arcomat sem nézett ki úgy, mint aki meglepődött, hogy nem én vagyok az akire számított. Ezért őt is fel kellett világosítanom. Viszont ő nem fogta fel ilyen egyszerűen a dolgot.
-Ó tudom, hogy csak viccelsz!
Megint csak elkezdtem magyarázkodni amikor megcsörrent a telefonja és megdöbbenve rám nézett.
-De ha Ana hív...akkor te tényleg... Ó ne haragudj, csak nagyon hasonlítasz az egyik barátnőmre! De tényleg nagyon hasonlítasz... Szóval sajnálom! További szép napot!
Tényleg nagyon furcsáltam a történteket, hogy ennyire hasonlítok valakire, hogy egy fél óra alatt ketten összekevernek valakivel, de kulönösebben nem foglalkoztam ezzel. Elindultam volna haza, amikor véletlenül leöntöttem magam. Ki szaladtam a mosdóba, hogy kimosshassam gyorsan a foltot. A pólómat dörzsölve a víz fölött álltam, amikor kinyílt az ajtó. És ekkor értettem meg, hogy miért neveztek "hasonmásnak"...

Követkéző rész: 3. rész: Ki vagy te?
Időpont: 2015.04.04.
:)

2015. március 31., kedd

1. rész: A kezdet


Azt hiszem az élet nem mindig kegyes hozzánk. De én úgy döntöttem, túl fogom szárnyalni! Egy ideig hagytam magam, hogy a sors kevesebb jót adjon mint rosszat, de fel kell állnom! 
A nevem Maggie, a történet egy éves koromban kezdődött, amikor egy karambolban elvesztettem a szüleimet. Nem igazán volt családtagom aki befogadott volna, ezért nem volt más választás, nevelőszülőkhöz kellett mennem. Olyanok voltak, mintha az igazi szüleim lettek volna. Volt egy tőlem egy évvel idősebb bátyám, akivel oda kerülésem kezdetétől, egészen tizenkét éves koromig a legjobb barátom volt. De váratlanul diagnosztizáltak nála egy betegséget, ami engem teljesen földre tiport. Ugyanis kiderült, hogy a bátyám és egyben legjobb barátom halálos beteg, akinek maximum fél éve volt hátra. Az orvosok előrelátása sajnos be is következett. Mivel az egész család hatalmas veszteséget szenvedett és nem bírtak tovább ebben a tudatban itt élni, úgy döntöttek továbblépnek és elköltöznek. Akkor leptek meg igazán, amikor közölték, hogy engem nem vihetnek magukkal. Csalódást éreztem. Akik eddig a lányukként szerettek és törődtek velem, elhagynak. Árva házba kerültem, nagyon egyedül éreztem magam. Amikor már nem bírtam tovább ott élni, megszöktem és elhatároztam, hogy keresek valakit aki befogad. De nem gondoltam, hogy ez nem ilyen egyszerű. Az utam körülbelül öt napig tartott, amikor össze nem estem az úttesten, a lehető legrosszabb helyen ugyanis egy autó elé estem. Egy hónapig tartottak kórházban, a balesetemnek köszönhetően a gyógyulásom után visszakerültem az árva házba. Nem volt erőm több fizikai és lelki teherrel megbírkózni, ezért úgy döntöttem ott maradok és nem küzdök. Elhatározásomat követően körülbelül egy hónapra örökbe fogadott egy jó lelkű, idősebb házaspár. Ekkor kezdett rendbe jönni az életem. három évet töltöttem ott, amikor eldöntöttem, hogy nem élhetem le az életem újabb fájdalmakra várva. Úgy döntöttem felállok és harcolok, mert álmok nélkül nincs értelme az életnek. És én a céljaimat ezentúl meg fogom valósítani.
Szépen lassan kezdtem el felépíteni az utamat. Az első célom Spanyolország volt. Úgy éreztem valami köt oda. Talán csak azért mert az anyukám is spanyol származású volt. Nem tudom. Csak úgy éreztem el kell mennem oda. El kezdtem dolgozni és tanulni. Egy év elteltével a dolgok úgy álltak, hogy elindulhatok. Tizennyolc éves koromban elindulok Spanyolországba. Hihetetlen! Az eddig leélt életem egy nagy bonyodalom volt, kezdtem talpra állni, kezdtek a dolgok jóra fordulni. De csak ezután kezdőtt el igazán az életem...


Következő rész: 2. rész: Érkezés
Időpont: 2015.04.02.
:)